Szakmai könyvek, amiket mostanában olvastam

Régen írtam befektetési területről, vagy azt érintő könyvekről. Most megteszem, és lejjebb egy linket is beteszek, ahol valamennyi olvasott szakirodalom frissített összefoglalója, ajánlója és kritikája megtalálható.

Trendfollowing (Michael Covel)

Ha valaki követi az általam olvasott és megosztott cikkeket, akkor tapasztalhatja, hogy Michael Covel blog-járól sokat idézek. Ő az az ember, aki a trendkövető spekulációs stratégia elsőszámú profétájává nőtte ki magát az elmúlt években, főként masszív internetes jelenlétének köszönhetően. Részletesebb kritika nélkül a fő művét jelentő könyvet régebben is javasoltam, most a 2008-as eseményekkel kiegészített új kiadást olvastam el, amiben a nagy zuhanás tükrében is megvizsgálja a stratégia sikerességét.

A könyv egyetlen igazi hátránya, hogy szinte erőszakos terjesztése az igének. Nehezen érti meg az ember, hogy mi szüksége Covel-nek vitákba bonyolódnia, és papírhalmokat előhúznia, hogy újra, meg újra érveljen a trendkövetés mellett. Ha működik, működik, örüljön neki, és éljen mint hal a vízben - mondhatnánk. Hogy miért teszi, azt csak ő tudja, viszont ha az olvasó szemszögéből nézzük, akkor az az igazán érdekes, hogy milyen jól mutatja be az adott szakterületet, illetve kellő motivációval szolgál-e. Szerintem a válasz mindkettőre egyértelmű igen, az alapoktól, okosan felépített érvrendszer mentén, adatokkal bőven alátámasztva mutatja be, és csinál kedvet a stratégia bővebb megismeréséhez. Azért csak ehhez, és nem feltétlenül az azonnali gyakorlati alkalmazáshoz mert ehhez kevés konkrétum szerepel benne, de nem is ez a célja a könyvnek, egyetlen könyvnek nem is lehet ez. Szemléletet tanulhatunk belőle, és talán ez a legfontosabb, és ezért lesz ez egy alapvetően jól sikerült összefoglaló, alap- és bevezető mű.

Way of the turtle (Curtis Faith)

Az egyik hazai alapkezelő-tanácsadó oldalát olvasva említette a könyvet, és akkor döbbentem rá, hogy a fent hivatkozott Michael Covel által is emlegetett, és példakánt a BWM cikkeiben is sokszor hivatkozott teknőcök egyik legfontosabb alakjának saját személyes tapasztalatairól szóló írását még nem olvastam. Curtis Faith sokak szerint (ebbe saját maga is beletartozik) a legsikeresebb tanítvány volt. Van, aki úgy gondolja, hogy a teknős kísérlet atyja, Richard Dennis eleve kivételezett vele, ezért nagyobb pozíciókat vállalhatott. Faith szerint viszont ide a saját teljesítménye juttatta, egyszerűen azzal, hogy fegyelmezetten tartotta magát Dennis előírásaihoz, és ezzel a legjobbként persze, hogy a mester a legnagyobb felelősséget ruházta rá.

A könyv nagyszerű fegyverténye a világos, sablonoktól mentes kijelentések őszinte felszínre hozatala. Néhány pontos a tipikus spekulációs, tesztelési, stb. hibákról kíméletlen őszinteséggel beszél, ha nem sétálunk bele ezekbe, már csak emiatt érdemes megvenni a könyvet. Ilyen például az, hogy Faith leszámol a "mindig tegyél stoppot" dogmával, ami nem mindig igaz. Az is nagyon jó, hogy részletesen beszél a rendszerépítés fő lépéseiről, anélkül, hogy elveszne a szakszargonban. Néhol kissé zavaró, hogy a személyes tapasztalataiba az olvasó számára nem igazán érdekes elemet saját magáról, ahol egyrészt saját ego-ját legyezgeti, másrészt enyhén kisstílűen mentegtőzik hibái miatt. Ez azonban csak egy kisebb szálka, lényegében egy jó rálátással és hozzáállással rendelkező, jónéhány remek ötletet tartalmazó, olvasmányos darab Faith írása.

Supercapitalism (Robert Reich)

A nagysikerű és mostanában divatos könyv arról szól, hogy a túlságosan kifejlett kapitalizmus (ami ténylegesen kapitalizmust, és nem az oligo és monopoliumok uralkodását jelenti), árt a demokrácia folyamatainak, és általában a demokráciába vetett hitnek. A szerző Robert Reich, aki egy veterán Demokrata, volt munkaügyi miniszter Clinton első ciklusában, sőt a pletykák szerint Bill előtt még járt is Hillary-val az egyetemi évek alatt. A tavalyi előválasztási kampány során azonban keményen kritizálta Clinton-éket és Obama melletti voksolást javasolt. Politikai, gazdasági, társadalmi ügyekben továbbra is egyike a vezető véleményformálóknak (és a blog-ját az amerikai politika iránt érdeklődőknek érdemes követni). Fontos kiemelni, hogy az általa túlburjánzottnak gondolt kapitalizmus kritikája még a válság előtt megszületett, hiszen a mű 2007 elején került kiadásra. Reich leírja, hogy a nyocvanas évekig egy szűkebb, több nagy szereplővel működő, megfelelő társadalmi egyeztetésen alapuló piacgazdaság működött az Egyesült Államokban. Azóta viszont a verseny felerősödött, ami az embereknek, mint fogyasztó (több jó és alacsony árú termék), és a tapasztalatok szerint mint befektető (nagyobb profit) is jó, de mint társadalm szereplők, egyre kevésbé hallathatják a hangjukat, és a vállalatok egyre nagyobb beleszólást kapnak a törvényalkotásba, gyakran azt felelősségvállalásnak álcázva (nem kell aggódni, Reich szinte vég nélkül fogja sorolni a példákat).

Mi köze ennek a befektetési területhez? Reich azon megállapítása, amely nemcsak makro, hanem mikroszinten is megállja a helyét, miszerint egészen másként kell kezelni a vállalatokat, mint az embereket, a társadalmi szintű döntéshozatalnál. Ebben csak az állampolgároknak kellene részt venni, és a cégeknek nem szabadna még a látszatát sem engedni, hogy részt vegyenek benne lobbizzanak, mert az ő feladatuk az, hogy a befektetőik számára értéket teremtsenek, függetlenül annak szélesebb jelentőségű és hosszabb távú társadalmi, sőt: környezetvédelmi hatásaitól. Ezen oknál fogva egy sort kérdést a hagyományos (amerikai értelemben vett) baloldali gondolkodóktól eltérően kezel. Ilyen például a protekcionizmus elvetése, vagy az, hogy teljesen normálisnak tekinti a globalizációt, és azt, hogy az amerikai cégek gyakran nem az országhatárokon belül termelnek. Ez a szemlélet bennem is megváltoztatott valamit, a kettőt én magam is kevertem, és keverik nagyon sokan. A vállalkozások célja a profit termelése. Az állampolgároké a megfelelő társadalom kialakítása. Ez minden ember szintjén igaz. A befektetéseid alakítása során ne keresd a "társadalmi felelősségvállalst" és hasonló fogalmakat, törekedj a nyereségre, és annak növelésére. Nem azért nem ajánlott, mert nem helyes (az), hanem azért, mert az adott területen nem fog működni. A befektetések által is megteremtett lehetőségekkel élve, mint állampolgár viszont szinte kötelességed a megfelelő társadalmi keretek kialakításában közreműködni.

The (mis)Behavior of Markets (Benoit B. Mandelbrot és Richard L. Hudson).

Nagyon magasan ez a legérdekesebb szakmai könyv, amit idén olvastam. Mandelbrot-ot vélhetően nem kell bemutatni, a huszadik század talán legnagyobb hatású matematikusáról van szó, aki felfedezte, vagy még inkább önálló altudományba szervezte a fraktálokat, az önmagához hasonló alakzatokat. A könyv elolvasása előtt már tudtam, hogy Mandelbrot szinte véletlenül, a gyapotárakra pillantva vette észre, hogy a fraktálok az árfolyamokban is ott rejtőznek. Azt viszont csak mos tudtam meg, hogy évtizedeken át igen kiterjedt kutatásokat folytatott, számos kollégájával szövetségben, hogy a pénzügyi piacok furcsa természetét tanulmányozza.

Mondandójának lényege, hogy az árfolyamok nem a portfolióelméletben leírtaknak megfelelő, emberi racionalitást folyamatosan előfeltételező módon viselkednek. Az árfolyamváltozások nem folytonosak, és nem normális eloszlásba rendeződnek. Néha a változások gyorsak, váratlanok, és szokatlanul nagyok, ezt mostanában pláne nem kell magyarázni.

Néha az az érzésünk, hogy Mandelbrot nyitott kapukat döntöget, és a piacok változó természetén feleslegesen időzik el túl sokat, de tény, hogy a kapuk kinyitásában ő maga is alaposan részt vett. Sőt, nemcsak részt vett, hanem a mozgások összetevőinek megértéseben is nagy szolgálatot tett. A könyv legizgalamasabb része az, ahol bemutatja, hogy a fraktálszerű mozgás jellemzőit segítségül hívva miként lehet rendszeresítetten felrajzolni, egy az igazihoz megszólalásig hasonló árfolyam grafikont. Ehhez kellett, hogy eszközt találjon és fejlesszen a szabálytalanhoz, amihez pedig az önhasonlóságot, önismétlődést mutató fraktálok jelentették az alapot. A könyv ezáltal válik a pénzügyi piacokról szóló, mélyebb, elméleti jellegű könyvek új mérföldkövévé.

Az összes könyv ajánláshoz (beleértve a korábban külön szereplő Technikai Elemzés könyajánlás gyűjteményt, kattints ide (PDF)

---

Aktuális Tumblr-ek, Twitter-ek az elmúlt időszakból:

• Photo: Az arany körüli trend, ami alapvetően egy inflációtól, bizonytalanságtól való félelem egyre inkább...http://tumblr.com/xxd3esb87


• Photo: Hetilap - Cég+piac - FN.hu A Figyelő eheti számában van egy érdekes cikk, az elmúlt években indult...http://tumblr.com/xxd3jarga


• Photo: Mennyire nagy baj a magas amerikai adósság? A napokban bejárta a hír a pénzügyi sajtót, hogy rekord...http://tumblr.com/xxd3kxdq1


• Az Apple gyorsjelentésről - 200 dolláros árfolyam mellett a 12 havi gordülő eredmény esetén közel 32, a...http://tumblr.com/xxd3mbf3g


• A couple of signals say, that after yesterday's rally, now even the last of the commodities markets bear long-term (years) phases are over 9:55 AM Oct 22nd from web


• Photo: Big midcap or smallcap trending stocks breakout failure. Two of our portfolio plummeted more than 25%...http://tumblr.com/xxd3q71lm


• Tartós Befektetési Számla a NYESZ helyett? Jó ez? - A napokban az Országgyűlésbe való beterjesztés kapcsán...http://tumblr.com/xxd3qr67y


• Financial markets are still in a bipolar disorder, it's strange even in the earnings season. I expect higher volatility in the coming weeks

(A Tumblr és főleg a Twitter a gyakoribb, de kevésbé részletes és minőségi véleményközlésre, esetleg hír-, link-, videó-, képmegosztásra jó. Annak is megvan az előnye, hogy bizonyos tartalmakat ezeken keresztül tesz közzé az ember, erről bővebben itt. Mivel ezeken nemcsak szakmai, hanem bármilyen egyébb tartalom is van, sport, személyes, társadalmi, stb., ezért ezekre csak a befektetési terület iránti érdeklődés miatt nem érdemes feliratkozni, az érdekeseket néha kiteszem ide is.)

Vállalati kötvények kockázata

Olvastam a HVG-ben, hogy egy magyar magánbefektető beperelte a Citibankot, mert az Lehman Brothers kötvényeket adott el neki. Az ügy részleteit nyilvánvalóan egy újságcikkből, terjedelmi (és vélhetően adatvédelmi) okokból nem lehet megismerni. Ezért véleményt róla nem lehet mondani, a cikkben írottaknak is egyetlen aspektusáról szeretnék írni, arról is tágabb értelemben. Itt is csak abból a feltételezésből indulok ki, hogy az újság az eljárás indítékát, alapját megfelelően írta le. A HVG-re nem jellemző az ellenkezője, de hogy tényleg így van-e annak nincs különösebb jelentősége, mert a példán keresztül egy általános jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

A magánbefektető 2007 július 5.-én vett a Citibanktól Lehman Brothers kötvényeket. Miután a vállalat kicsit több, mint 14 hónappal később csődbe ment, és tetemes adósságállománya van, ezért igen valószínű, hogy a kötvények értékéből semmit sem lát majd viszont. Azt senki nem tudhatta biztosan 14 hónappal előre, hogy mi lesz az amerikai befektetési bank tragikus sorsa, még annak vezetői sem, még akkor is ha a helyzetük akkor sem volt könnyű. Az újságcikk alapján azonban a befektető nem is arra hivatkozik, hogy a Citibank bennfentes információ birtokában sózta rá a kötvényeket, hanem: "...a Citibank úgy adta el neki a papírokat, hogy nem kötötte az orrára a Lehman megrendült gazdasági helyzetét. Például azt, hogy a befektetőház részvényei 2007 első felében 24 százalékkal leértékelődtek, s a másodrendű jelzáloglevelek piacának összeomlása miatt a banknak 450 millió dolláros vesztesége keletkezett."

A magánbefektető tehát olyan információ közlésének hiányát kéri számon a kötvényeket neki eladó Citibanktól, amelyet például a fentiek első példáját tekintve 40 másodperc alatt kideríthetett volna az Internet segítségével! Ráadásul ezt a vásárlást megelőző 5 nap bármelyikén megtehette volna, és életszerű is lett volna, hogy megteszi, ha már a pénzét fekteti be, de állítása szerint ezt nem tette meg. Hangsúlyozom, hogy nem tudom mennyit egyszerűsített az újság, és ha nem tette nem csupán jogi csűrés-csavarásról van-e szó. Ám ha minden valóban így zajlott, akkor a befektető hozzállása mélyen irracionális volt, ráadásul úgy, hogy ez ma a magyar lakosság legkevesebb háromnegyedére igaz rossz beidegződést tükröz vissza.

Ennek lényege: abszolút nem szánnak időt és energiát (pláne pénzt) arra, hogy maguk nézzenek utána milyen befektetési lehetőségek vannak, vagy akár egy adott befektetésnek. Ez alól csak az jelent kivételt, ha közvetlen vagyonkezelője van az embernek (akit lehetőleg maga a befektető, és nem az eladásban érdekeltek fizetnek). Ám a munka egésze még így sem "spórolható meg", hiszen azt, hogy mik a befektetési szempontok (például időtáv, vállalaható kockázat), csak maga a befektető tudja eldönteni. Senki sem tud a másik gondolataiban olvasni, főleg annak jövőbeli énjében. Te tudod, hogy mit akarsz elérni befektetéseiddel.

Különösen olyan esetekben okoz problémákat a fenti hozzáállás, amikor Magyarországon alig ismert befektetésekről van szó, és a vállalati kötvény tipikusan ilyen. Ez nagyon leegyszerűsítve annyit jelent, hogy egy adott vállalatnak ad a befektető kölcsön. Értelemszerűen, ha a cég tönkre megy, akkor nincs kitől visszakapni a pénzt, így ennek a kockázatát mindenképpen futja a befektető. Természetesen a felszámolás során elképzelhető, hogy a fennmaradó vagyonból visszakapnak a kötvényesek is valamit, de jó ha tudják, hogy általában már csak a részvényesek vannak mögöttük a sorban. Ez a sor pedig szinte minden nagyvállalat esetén igen hosszú. Ráadásul nincs olyan biztosnak tűnő, vagy nagy cég, amelyik ne mehetne csődbe, ha valamit, akkor ezt az elmúlt bő egy év alatt megtanulhattuk. Ha teljesen biztosra akarsz menni, akkor a lejáratig tartott állampapír a jó megoldás (de államcsőd esetén még ott is van kockázat, ám ha ez előfordul, nem biztos, hogy ez lesz a legnagyobb problémád, hanem hogy van-e mit enni).

Szőnyegbombázás

Nyomják minden fronton, hogy egy éve tart a válság. Bizonyos értelemben jóval régebben, bizonyos értelemben majdnem egy hónappal később kezdődött. Akárhonnan is nézzük, a pusztítás mértéke, illetve a piac legszélesebb rétegeinek mozgásképtelenné tevése valamennyi élő generáció számára soha nem látott mértékű volt. A félelem gyakorlatilag végigirott minden emelkedést, szőnyegbombázással eltűntetve bármit ami mozog - legalábbis egy ideig.

Ilyen még sosem volt, főleg a szélességét tekintve. Eddig még a legnehezebb időszakokban is akadtak olyan részvények, amelyek képesek voltak szembemenve az árral a saját piacukon bizakodást fenntartani. Az alábbi egy olyan trendkövető stratégia drawdown grafikonja, amelyik feltörekvő, viszonylag alacsony árú és kapitalizációjú vállalatok részvényeit veszi és tartja, amíg a trendet érzékeli. Ezt az S&P1500, illetve az S&P600 (kis kapitalizáció) és S&P400 (közepes kapitalizáció) indexek komponensein is lefuttattam az elmúlt 15 évben.

S&P 1500:

S&P 600:

S&P 400:

Mindhárom esetben látványos, hogy 2008-2009-ben van a legnagyobb és leghosszabb ideig tartó visszaesés. Főleg az S&P 1500 grafikonján látszik, hogy a mostani előtt az 1998-as és a 2001-2002-es esések okoztak komoly mértékű drawdown-okat, de ezek igen hamar el is tűntek. Most nem. Ami még rosszabb: hónapok teltek el úgy, hogy egyáltalán nem volt pozíció, mert nem voltak feltörekvő részvények egyáltalán. 1500 részvényből egyetlenegy sem. Még inkább megrázó, hogy egyetlen év alatt 2008-ban az S&P 1500 esetén a szokásos pozíciónyitások száma a hatodára esett vissza, az S&P 600-nál 2009-ben időarányosan is a hetedére, és az S&P 400-nál pedig 2009-ben egyetlen, 2008-ban pedig nulla ügylet szerepel! A fenti grafikonon látszik is, hogy 2007 közepe óta vízszintes vonal jelzi a jelzések teljes hiányát 2009 közepéig, de az is csak egy árva jelzésre utal. Sokáig egyáltán nem volt olyan részvény, ami azt mondta volna: "Hahó, itt vagyok, trendi és divatos vagyok, új izgalmas termékeket és szolgáltatásokat nyújtok, és a profitom emelkedik". Zéró.

Várható, hogy szép lassan ennek az időszaknak vége, és lesznek ismét ilyen lehetőségek (nem általános piaci emelkedésre, hanem egyedi, soha nem látott magasságok felé törekvő papírokra gondolok). Az valószínű, hogy évekig nem lesz belőlük annyi mint korábban, és mennyiségi, minőségi oldalról is jóval nagyobb arányban bukkannak majd fel Ázsiából és Dél-Amerikából relatíve a fejlett országokhoz képest.

Amikor a folyó kilép a medréből

Immáron 8 éve volt az Egyesült Államokat ért legsúlyosabb terrortámadás (erről a korábbi bejegyzések). Külön nem írok most erről, korábban megtettem, amúgy sem elsősorban ennek a blog-nak a témakörébe tartozik, és a sajtó ma úgyis tele lesz a megemlékezésekkel.

Ami miatt most erről bejegyzés születik, az egy érdekes aktualitás a munkámban, ami pár napja esett meg. Azt vizsgáltam, hogy két egymásra egyáltalán nem hasonlító kereskedési stratégia elegyítése miként változtatja meg a teljesítmény és egyéb statisztikai adatokat. Ez egyébként egy gyakori "eljárás".

Miről van itt szó?

Az emberek többsége szeret egyfajta döntési mechanizmus alapján befektetési ügyben elhatározni valamit. Nincs olyan stratégia azonban, ami mindig jól teljesít, ezért időről időre belefutnak gyengébb periódusokba. A nagy kérdés az, hogy ez idő alatt mekkora kockázatot visel az ember, mekkora drawdown-t kell elszenvednünk, és ez miként viszonyul az elért hozamhoz. Alapvetően minden rendszer a kettő arányának javítását tűzi ki célul, akár kimondja és/vagy észreveszi, akár nem. Magyarán szólva: minél kisebb kockázat mellett minél nagyobb hozamot szeretne mindenki elérni.

A következő lépés innen az, hogy nem egyfajta gondolkozással közelítjük meg a piacot. Sokan azt gondolják, hogy felesleges többféleképpen gondolkozni, hiszen az egyik megoldás jobb lesz mint a másik, így érdemesebb azt felhasználni. Azt hiszik, hogy például repülővel érdemes utazni mindenhová, mert az gyorsabb, mint az autó. Ez sem igaz minden esetben, rövidebb távokon autóval valószínűleg hamarabb célhoz érünk, mert a repülés előkészítési ideje hátrányt okoz. Ráadásul repülni sem lehet minden esetben, például fokozottan veszélyes időjárási körülmények között, vagy éppen akkor, amikor terrortámadás miatt egy egész kontinensnyi országban rendelik el a teljes légtér zárlatot, akár napokra, mint ahogy történt 2001. szeptember 11. reggelét követően. Ha tehát el akarunk jutni gyorsan valahova, akkor rugalmasnak kell lenni, és a repülő, illetve az autó lehetőségét is talonban tartva érdemes utaznunk.

Ezért ugyanígy érdemes akár több kereskedési stratégiát, gondolkodásmódot egyszerre alkalmazni, a tőke bizonyos arányaiban, akár azt dinamikusan alakítgatva. Fontos, hogy eltérő legyen a döntési mechanizmus, ne egy kaptafára készüljön a kettő, akár teljesen különböző adatokat is vegyen figyelembe. A két rendszer equity curve-jének (tképp. a tőke értékének alakulása az idő folyamán) alacsonyan kell korrelálnia egymással (így nemcsak a kereskedett termékek, de a rendszerek alacsony együttmozgása is hasznunkra lehet). Vizuálisan pedig az a jó, ha a két equity curve szemmel láthatóan különböző, és a visszaesések más időpontokban vannak. Ez esetben a drawdown-ok legrosszabb időszakai a teljes tőkére kevésbé gyakorolnak negatív hatást, és innentől a két stratégia eltérő tulajdonságai maitt kisimítható lesz az equity curve. Sőt, ezt követően a hozam is növelhető, nyilván az összesített drawdown növelése árán, de ekkor már a hozam/kockázat arány jelentősen javult. Innentől (is) a mi döntésünk, hogy mekkora drawdown-t vállalunk, és ezáltal mekkora a hozampotenciál. (Gondolom nem kell külön hangsúlyoznom, hogy bármilyen kockázatos befektetés esetén végig csak valószínűségekről beszélünk, ez igaz erre a példára is, és ami jól néz kie egy teszten, nem biztos, hogy meg is valósul).

Visszatérve az elejére, a napokban éppen három stratégia elegyítésének hatásait néztem, amikor egy különös grafikon bukkant fel. Az alábbi ábrán a drawdown százalékos mértéke szerepel, a mix után, havi bontásban.

Látható, hogy a nagy pénzügyi sokkok hatást gyakoroltak a teljesítményre, 98 nyarán-őszén és 2008 folyamán is voltak visszaesések, de ezek a 18%-ot a legrosszabb esetben sem lépték túl miközben a hozam ennél lényegesen magasabb volt, így az equity curve kisimítása jól sikerült. (Itt külön kérem, hogy ne küldjetek email-eket, "A magas hozam tényleg ilyen egyszerű?" jellegű kérdésekkel, amiket néha kapok. Egyáltalán nem ilyen egyszerű, ez csak egy elméleti példa, még akkor is, ha valós adatok tesztelése alapján készült). Van azonban egy nagy spike az adatsorban, éppen középen, 35%-os drawdown-t mutatva, és ami még meglepőbb: amilyen hamar jött, olyan hamar el is tűnt. Megmondom őszintén, nem értettem, hogy ez miért fordult elő, és nem esett le a tantusz: 2001. szeptemberéről volt szó. A stratégiák egyike sem volt képes kezelni (legalábbis alacsony drawdown mellett) egy ennyire hirtelen, különös (több napig zárva tartott a piacok jó része) durva ugrást hozó eseményt. Persze előfordulhat, hogy éppen a "jó oldalon" állnak a pozíciók, de ez esetben is furcsa ugrást vehetünk észre, csak éppen felfelé, és az equity curve-ön szembetűnő.

Amit itt láttunk, az az eset, amikor a folyó kilép a medréből. Ritkán történik meg, de akkor hatalmas felfordulást okoz. A tőzsdén ezt a fat tail jelenségként ismerik, és az egyes napok teljesítményeit gyakorisági grafikonba pakolva az eloszlás szélén, furcsa kis outlier-ekkén, kivételekként látunk. Ráadásul úgy tűnnek fel, hogy a náluk kisebb szomszédos (abszolút) értékeken gyakran nincs egyetlen előfordulás sem.

Normál eloszlás mellett ennek soha nem szabadna előfordulnia, vagy ahogy mondani szokták 10 000 évenként, mégis minden évtizedben van egy-kettő. Hatásuk mégis alapjaiban változtatja meg a körülményeket, és még egy mindenre felkészült stratégia elegy sem képes normál mederben lereagálni ezeket. Igazán hatásos védekezés nincs ellenük. Számítani kell rájuk, hogy előbb-utóbb megtörténnek, és elsősorban lelkileg kell felkészülni, a szokásos kockázatkezelés mellett.

Szeptember 11.-e 8. évfordulóján azt kívánom, hogy minél ritkábban lássunk ilyen magas és hirtelen drawdown-okat és főleg ne ilyen szomorú események miatt.

A piac mindig arra megy, amerre a legjobban fáj

Van egy lassan klasszikusnak számító mondás spekulánsok között, főleg olyanok esetén, akik a piaci pszichológiát, a hangulat indikátorokat és technikai elemzést használják (nemrég VM oldalán). A szövege valahogy így néz ki, és ez a forrásokat tekintve lényegében alig-alig szokott változni:

"A piac mindig arra megy, amerre a legtöbb fájdalmat okozza"

Néha az egyszerűsített verzió bukkan fel, amit a címben olvashatsz, esetenként a mindig-et gyakran-nal váltják fel. Piac alatt általában a teljes részvénypiacot értik, annak lekövetésére elegendő egy széles bázisú, sok komponensből álló részvényindexet használni, és a "megy" kifejezés értelemszerűen ezen mutatónak a változását jelenti.

Mit jelent pontosan az, hogy a "legtöbb fájdalmat okozza"?

A tőzsdén a fájdalom, illetve a legnagyobb fájdalom minden bizonnyal a lehető legnagyobb veszteséget jelenti. Vajon kinek a veszteségét? Tudjuk ugyanis, hogy a Futures piacok nullösszegű "játék", azaz valamennyi elvesztett pénzt valaki megnyeri, így a nagy fájdalom nagy örömmel is párosul, a "nettó fájdalom" pedig nulla (ha a jutalékokkal és egyéb költségekkel nem számolunk). A részvénypiac esetén nem teljesen ugyanez a helyzet, de rövid és középtávon igen. Hosszútávon a gazdaság fejlődésével reálértéken is termelődik érték, ami általában (de nem mindig!) 10-15 év után ahhoz vezet, hogy az árfolyamokban is látható módon az összesített nettó nyereség meghaladja a veszteséget.

Tehát az össz fájdalom-öröm nettó nulla értéket vagy annál magasabbat is jelent. Nincs olyan, hogy legnagyobb fájdalom iránya. Ez csak egy szubjektív érzet, ami a piacot és az árfolyamokat megszemélyesíti, indítékkal, motivációval ruházza fel, éppen azért, hogy a bizonytalanságában közelebb hozza hozzánk azt, ami valójában több millió szándék és algoritmus felismerhetetlenségig összekavarodott masszája. A piac senkinek sem akar sem jót, sem rosszat. Egyszerűen csak nem érdekli, hogy mi van velünk, hiszen egy valóban likvid és sok szereplős piacon az egyéni érzelmek és tudat megszűnt érdemi befolyásoló erővel létezni.

• Beszélhetünk arról, hogy a "legnagyobb fájdalom irányát" esetleg a lezárt pozíciók, a realizált nyereség, de főleg veszteség alapján számolhatnánk. Mégis valószínű, hogy az emberek többsége éppen a nyereséget zárja hamar, és a veszteséggel vár ki a végsőkig, csak ne kelljen szembesülnie azzal - reménykedik, hogy vissza fog jönni, és néha elő is fordul ez. Rövid távon valószínű, hogy az összesített besöpört nyereség nagyobb, mint a veszteség.
• Említhetnénk azt, hogy az "amerre a legjobban fáj", az nem feltétlenül veszteséget jelent, hanem a nyerő/vesztő befektetők számát, függetlenül az összesített vagyontól és profittól. Esetleg ezek lehetnek a kisbefektetők, akiknek a kárára gazdagodnak a nagyhalak. Ezt rengetegszer hallani, és példa is akad szép számmal, mégis soha semmilyen bizonyítékot nem láttam, hogy a mérleg nyelve a végső egyenleg meghúzásánál valamelyik irányban elmozdul. Kétségtelen, hogy ezt tisztességesen felmérni, szinte lehetetlen, de nem is utal rá semmi, hogy jelentős egyensúlytalanság lenne, a legendák ellenére.
• Elképzelhető, hogy a mondást van, aki a spekulánsokra érti, és a Pareto-elv mintájára úgy érti, hogy az árfolyamok arra mennek, ahol 20% nyer, 80% kárára (például), és ez utóbbiak hangosabban panaszkodnak, mint az előbbiek örülnek. Ennek van némi alapja, de igazolás itt is csak a pletykákban érhető tetten. Szó lehet még arról is, hogy ha túl sokan gondolkoznak egy irányban, és vélhetően ennek megfelelő pozíciót vettek fel, akkor már nem marad, aki új pozíciót venne fel, és tovább hajtaná az árfolyamot a remélt irányba, ezért éppen a többség ellenében kezd el szép lassan mozogni a kurzus (vevők/eladók hiányában), nekik, vagyis a többségnek okozva ezzel fájdalmat. Ez a jelenség tetten érhető a hangulat indikátorok szélső értékein, de ez sem minden alkalommal következik be.

A lényeg nem a találgatásokban van.

Ha újra és újra elolvassuk az idézetet, és túlvagyunk már egy-két veszteségen (mint előbb-utóbb bárki) nagyon igaznak tűnik, ahogy a nagy mondások általában. Ez azonban csak az adott perspektívából tűnik így. Onnan nagyon jól hangzik, mint egy zen buddhista bölcs szavai az alkonyat fénye mellett. Aki nem figyel, az könnyen lehet, hogy tátott szájjal hallgatja ezt, és elréved a mondás vélt vagy valós, mély filozófiai tartalmán. Mégis ritkán lép át azon, hogy ez a pár szó érzelmileg mit jelent neki. Pedig éppen az lenne a lényeg, hogy az érzelmeket félretegyük.

A legtöbb kísérlet és az őszinte magunkba nézés is mutatja, hogy a veszteségek fájdalma abszolút értékben jóval nagyobb, mint az azonos összegű nyereség felett érzett öröm, és ez alapvető módon befolyásolja a döntéseinket. Már fájdalomról hallani, akár egy idézetben is komoly hatású lehet. A befektetők túlnyomó többségének az elsődleges motivációja a piacon nem a hozam lehetőségének maximalizálása, hanem a veszteség elkerülése. Azt szeretnék, hogy igazuk legyen, előre lássanak, és ha nem ez történik, akkor az fájdalmat okoz. Ám a piaci folyamatok olyan szinten összetettek, hogy nincs a földön, aki minden részletében átlátja őket, és csak nagyon kevesen vannak, akik jóval 50% felett érzékelik és hasznosítják azokat a később rossznak bizonyuló elképzelések ellenében. Az elkövetkezendő hetekben, vagy akár napokban is az események kimenetelének több millió verziója van. Az ember jobb esetben is csak néhányat tud kiválasztani ezek közül és az idő előrehaladtával csak bonyolódik a helyzet. A piac halad a maga útján és kvantitatív előnye által szép sorban önkéntelenül is rácáfol sorban mindegyik jóslatra, sokaknál, sőt a többségnél fájdalmat kiváltva ezzel. Ezért nem szabad, hogy az ilyet fájdalomként fogjuk fel, amit tapasztalunk az természetes folyamat, a kulcs nem a jósolgatásokban van. Ha van bármi értelme a mondásnak akkor ez az, és ezáltal válik szó szerinti értelmezésben téves, mégis áthallását tekintve hasznos mondattá.

Erdély és remélhetőleg örömteli változások az Access-BWM Alapban

Talán emlékeztek, hogy tavaly tavasszal előadóként hívtak meg a Román Technikai Elemző Szövetség éves konferenciájára. Az ideire nem volt lehetőségem elmenni, mert a világ másik felén voltam, de úgy néz ki, hogy az idei év sem maradhat ki Erdély meglátogatása nélkül, aminek nagyon örülök! Ezúttal Fehér és Hunyad megyében leszek, és végre láthatom Vajdahunyad várát.

A román technikai elemzéssel magas szinten foglalkozó közösség lendületesen fejlődik. Már tavaly is közel 200-an voltak, idén már Bukarestben tartanak nemzetközi vizsgákat külön nekik, és a konferenciáikon most már rendszeresen több külföldi előadó is van, például amikor én voltam, a Dow Jones európai technikai elemzési vezetője tartott előadást előttem, most tavasszal Robin Griffiths prezentált. Néhány hét múlva pedig, egészen pontosan szeptember 24.-26. között egy speciális technikákat taglaló workshop lesz Gyulafehérvár mellett, ahol a francia szövetség elemzője mellett lesz megtiszteltetés előadást tartanom. Hogy miről és mi lesz még ott, arról egy kicsit később, itt a blog-ban írni fogok.

További fontos szeptemberre vonatkozó hír, hogy holnaptól, azaz szeptember 1.-től az Access-BWM Alap esetén nemcsak a Bridge Wealth Management látja el a stratégia tanácsadást, hanem én leszek a portfolió menedzser is, közvetlenül mindent én fogok intézni. Akit érdekel az Alap, annak lesz még egy érdekes, talán régóta várt hír is, amint nyilvános lesz, azonnal közölni fogom, szintén itt a blog-ban. Addig is: aki még teheti, élvezze ki a nyár utolsó estéjét, hosszú ősz vár ránk, és van rá esély, hogy a megnyugvó, de tavalyi veszteségeiket még így sem ledolgozni képes piacokra valamivel rázósabb időszak köszönt.

A híres eltűnt 1987-es dokumentumfilm

(ezt a bejegyzést érthetetlen okokból rosszul tördeli a Blogger, szavakat vág szét külön sorokba egyes böngészőkben, és még javítani sem lehet, összeolvasva őket minden értelmet nyer)

Paul Tudor Jones napjaink egyik legsikeresebb Hedge Fund Manager-e. A világ 400 leggazdagabb emberének egyike, a legnagyobb 30-ba tartozó Hedge Fund vezére, élő legendává mégis akkor vált, amikor "előrejelezte" az 1987-es tőzsdekrachot, és többszáz millió dollárt keresett magának és ügyfeleinek.

Régóta tudott volt, hogy néhány hónappal a nagy siker előtt készült róla és cégéről egy dokumentumfilm, amiben a várakozásairól is beszámol, noha maga a film sokkal inkább portré és módszertan-pszichológia (amennyit közel egy óra megenged). A dokumentumfilm nyilvános lett, de mivel ez még a nagy siker előtt volt, kevesen látták. Jones pedig néhány évre rá kikötötte, hogy ne forgalmazzák azt tovább.

Most mégis megjelent a film, én is először láttam, és jó pár meglepő mozzanat lerombolta néhány előítéletemet.

• A dokumentumfilm akkor készült, amikor Jones cége ottani mércével igen kicsi volt, 125 millió dollárt kezelt, 22 alkalmazottal. Magát Jones-t is alig ismerte valaki. Ennek ellenére szinte végig úgy viselkedik, mint aki már a legnagyobbak egyike. Biztosan sokan vannak, akik ezt arroganciának tekintenék, én sokkal inkánbb szenvedélyességnek és céltudatosságnak látom. Részletes tanácsokat ad a mentális felkészültségről, és a szakma buktatóiról.
• Az elemzési módszerek - legalábbis amit mutatnak belőle - félelmetesen egyszerűek. A leginkább megdöbbentő az, hogy egymásra pakolták a 29-es és a 87-es indexek grafikonjait és ez alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az meg fog ismétlődni. Egy bizonyos pontig maximálisan bevált a számításuk. Utána viszont éppen az ellenkezője történt (nem kizárt, hogy ezért nem forgalmazták tovább a filmet), ugyanis a filmben elhangzó elképzeléseikkel szemben a krachból gyorsan kilábalt a világ és nem történt 5-6 évnyi szenvedés, ahogy azt Jones és fő elemzője és ő maga is gondolta. Ugyanakkor ez a példa rávilágít arra, hogy akkor is lehet valaki sikeres, ha homlokegyenest az ellenkezője történik annak amit gondol (és persze fordítva). Nem véletlen, hogy Paul Tudor Jones kihangsúlyozza a kockázatkezelés jelentőségét, és az sem, hogy cége a 87-et követő időszakban (feltételezések szerint egy év kivételével) tovább növekedett.
• Az idegeskedés, kiabálás, lábrázás teljesen általános, különösen a hajóskapitány, azaz Jones esetén. Bár a kereskedési stratégiája nem épül pontos szabályokra, sokkal inkább intuitív, ezért érthető a folyamatos feszültség, ekkorára egy professzionális és nagy tétekben utazó trader esetén nem igazán számítanánk. Néhány telefonbeszélgetés egyesen arra emlékeztet, ami tíz éve volt az "üvegkabinban", vagyis a BÉT egykori nyílt kikiáltásos termének előterében, ahonnak egy üvegfal mögül lehetett követni az árfolyamokat és a kereskedés látványát.
• Sokat változott a világ azóta. A szemüvegek, a monitorok, a frizurák, és önmagában az, hogy telefonon adják a megbízásokat, ma már nagyon furcsának tűnik.
• Nagyon látványos, hogy egy tranzakció útját végigkövetik, különösen a kereskedési terem hangulatát sikerült megragadni. Bár ez a teljes film alig egytizedét teheti ki (a a többiben Jones és kollégái bölcselkedik), már önmagában ezért érdemes megnézni.
• Nehéz ezek után meghatározni Paul Tudor Jones sikerét, hiszen sok a tévedés, a felesleges jósolgatás, idegeskedés, és kevés a kézzelfogható tudás. Sokkal inkább a megérzés, a piaci pszichológia játszhat főszerepet. Jones maga is kijelenti egyik interjújában, hogy nyereségének jóval több mint felét köszönheti a technikai elemzésnek. Sokan a mai napig azt hiszik, hogy technikai elemzésből senki sem gazdagodott meg, ez az egyik legbutább és mégis legszívósabb mítosz. Lista azokról akik használták a technikai elemzést és gazdagok és sikeresek itt (értelemszerűen a teljesség igénye nélkül).

A film az 1987-es Paul Tudor Jones-ról (a reklám eltüntetéséhez a "Close to play-"re kattints):

Illetve a film eredeti helyéhez tartozó link, ha a videó nem működne:

http://www.marketfolly.com/2009/07/paul-tudor-jones-1987-pbs-film-trader.html

(a fenti rövid interjú részlet egy több Hedge Fund vezetővel készült riportból van, érdemes mindegyiket elolvasni)

Figyelő - egy zseniális és egy kétségbeejtően rossz cikk

Az eheti Figyelő magyar gazdasági újsághoz képest meglepő határozottsággal és ügyes útvonalakon kritizálja a Brokernet-et. Azt, hogy az életbiztosítások és főként az azt körülvevő ügynöki munka kapcsán mi a véleményem, aki követi a blog-ot úgyis ismeri. A hati üzleti magazin cikkeit érdemes elolvasni, itt csak pár érdekességre hívnám fel a figyelmet. Az ügynökök a cikk szerint is a folyamatos életbiztosítások éves díjának 100-180%-át kapják. Ha tehát belevágsz egy 10-20 éves életbiztosításba, akkor mielőtt aláírsz bármit is gondolj arra, hogy 1-2 évig valamennyi befizetett díjad az ügynöké lesz, vagyis azé az emberé, legyen később akármilyen a helyzet, aki az életbiztosítás előnyeiről meg akar győzni. Ez önmagában egyébként még nem feltétlenül baj, csak az esélyeidet csökkenti. Érdekes az is, hogy a Figyelő munkatársai bejutottak egy zártkörű Brokernet rendezvényre, ahol az ügynököket eladási technikákra tanították - nem mondok semmit, érdemes elolvasni.

Ami viszont teljes kuriózum, az az, ahogyan a Brokernet vezetősége reagált a készülődő cikkre. Először elutasították az interjú lehetőségét, majd az írásban mégis megküldött kérdések(!) alapján úgy vélték, hogy a cikk nem mutatná be az ő szempontjaikat., nem is válaszoltak rájuk. Ezért inkább megjelentettek az újságban egy két oldalas hirdetést, próbálván javítani a presztizsüket. Hogy ez jól sikerült-e arra PR szakemberek válaszolhatnak, mindenesetre a két oldalon néhány kivételtől eltekintve az életbiztosító és banki partnerek vezetőitől olvashatunk dicsérő sorokat. Ezeknek azonban vajmi kevés köze van ahhoz, hogy az életbiztosítások és azok értékesítési technikái milyenek az ügyfelek szempontjából, hiszen éppen azok nyilatkozta elégedetten, akiknek érdekük a termékek ügyfelekre való tukmálása minden áron.

---

Szomorú tény ugyanakkor, hogy olykor a Figyelő újságírói is szarvashibákat követnek el, igaz. egy egészen más témakörben. Szintén a legfrissebb számban elképesztő pontatlanság található. A "Túl a világvégén" című cikkükben a világ makrogazdasági helyzetéről írnak. Mindjárt a cikk elején leírják, hogy a fejlett országok a következő 1-2 évben 3500 trillió dollárnyi államkötvényt bocsátanak majd ki, hogy finanszírozzák a költekezést, és a mentőcsomagokat. Ez nyilvánvalóan teljes képtelenség, hiszen a fejlett országok teljes költségvetése ennek töredéke, például az Egyesült Államoké bevételi oldalon mintegy 2,5, míg kiadási oldalon közel 3 trillió, vagyis 2500, illetve 3000 milliárd dollár, ami a fenti szám 0,07%-a, illetve 0,09%-a (két tizedesjegyre kerekítve), miközben az USA a világ abszolút számokban vett legnagyobb költségvetésével rendelkezik. Ha a példa kedvéért feltételezzük is, hogy az Egyesült Államok költségvetése a teljes fejlett világ (bármit is értünk ezalatt) állami költségvetései kiadási oldalának egytizenegyedét teszi ki, akkor a "fejlett országok" a cikk alapján teljes aktuális költségvetésük százszorosát vennék kölcsön állampapírok fejében. Ez nyilvánvaló képtelenség. Az összehasonlítás kedvéért ez nagyjából olyan, mintha Magyarország a következő 1-2 évben 1 400 000 000 000 000 Ft-ot, vagyis 1400 ezer milliárd forint hitelt venne fel. Ez az IMF csomag kétszázhétszerese, a magyar lakosság lélekszámára vetítve személyenként 140 millió Ft. Másik példával élve: a fenti tévedés olyan, mintha azt mondanánk: egy család évente 3 m Ft-ot fizet ki napi szintű kiadásaira, de a pénzügyi válság miatt hitelfelvételre szorul, mondjuk a háza megtartása érdekében, és emiatt kb. 330 m Ft hitelt venne fel egyetlen év alatt.

Az újság a nyilvánvalóan pontatlan adat kapcsán "elemzői becslésekre" hivatkozik, de ennél nem közöl pontosabb forrást. Keresésre sem lehetett az adott összegre bármilyen utalást találni, de az nagyon valószínű, hogy a szerző vagy az elemző egy teljes ezres nagyságrendet tévedett. Az Egyesült Államokban a költségvetési hiány, amit finanszírozni kell 1000 milliárd dollár körülire várható, ezt más EU-s országokkal együtt és valamivel kevésbé rossz jövő évet feltételezve nagyjából a 3500 milliárd dolláros számot vagy annál 10-30%-kal magasabb összeget kaphatunk eredményül.

Miért kellene fennakadni az egyértelmű elütésen - kérdezhetné bárki, aki nem olvasta a cikket. Azért, mert hamar kiderül, hogy nem egyszerű elütéséről van szó. A szerző ugyanis a mondat végén külön megmagyarázza, hogy a trillió a milliárd ezerszerese, és még ki is emeli, hogy az amerikai GDP 14 trillió környékén alakult). Ezzel már önmagában leírta a teljes képtelenséget, miszerint a maximum 2 év alatt felveendő hitel a gazdaság teljesítményének töbszázszorosa. Ám a szerző rátesz még egy lapáttal. Külön kiemelten, és nagybetűvel jelzi, hogy az amerikai GDP 250-szeresét fogják állampapír útján kölcsönvenni, méghozzá a mentőcsomagok finanszírozásáért (a mentőcsomagok teljes nagysága egyébként mindent egybevéve nem éri el a 10 trillió vagy 10 000 milliárd dollárt - ami globális szinten így is rendkívül megterhelő összegnek számít). Tehát nemcsak megismétli a hibáját, hanem még külön ki is emeli. A 3500 trillió dollár egyébként majdnem hatvanszorosan haladja meg a világ teljes GDP-jét és hasonlóan sokszorosan a világ teljes pénzkínálatát és teljes vagyonát. Szomorú, hogy egy magas minőségű újság ekkora butaságot többször, külön elmagyarázva és ki is emelve képes volt leírni. Akárhonnan is származik a becslés, az biztos, hogy az újságíró egy pillanatig sem gondolkodott el, hogy mit is ír le, és a szerkesztők sem foglalkoztak vele.

Egy ismerősöm szokta mondani, ha egy gazdag embert lát: "Ennyi pénz nincs is a világon". Ezúttal igaza lenne.

Költségesdi az előírások tükrében

Az egyik kedvencem az alapkezelő cégek közül sokáig a Superfund volt, bizonyos szempontból ma is az. Elsősorban nem is a teljesítmény miatt, hanem azért mert egyedülállóak voltak abban, hogy a nyugati mércével mérve kispénzű emberekkel is megismertessék és megszerettessék az olyan befektetési lehetőségeket, mint az abszolút hozamot megcélzó, magas kockázatot vállaló, technikai elemzést alapul vevő és automatizált stratégiát nyújtó alternatív megoldásokat. 1996-ban kezdték, és az elsőként induló - egyébként legkisebb kockázatú, mégis zászlóshajó alapjuk közel 15%-ot ért el valamennyi költség levonása után. Ezt nagyon kevesen tudják utánuk csinálni. A jobbára kis ügyfelek megcélzásának azonban ára van, és ez az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerül.

Az első a marketing. Amíg a nagy ügyfelek évtizedek óta ismerik az ilyen lehetőségeket, addig a kisbefektetők közül kevesen, és közülük is többségében olyanok, akik az Internet elterjedésével tanultak ezekről. Emiatt, ha a Superfund üzmegazdaságos méretűre szeretné alapjait növelni, komolyan bele kell nyúlnia a zsebébe. Meg is teszi. A világ 20 pontján vannak irodái, jellemzően olyan helyeken, amiért sokat kell fizetni, például New York-ban a Fifth Avenue-n, vagy Bécsben a Duna mellett, itt én is voltam és igencsak impozáns berendezést láttam. Emellett lapátolja bele a pénzt a sport szponzorációba, saját autósport sorozatot rendeztek, és egy időben még a Forma-1 egyik csapata is kapott pénzt tőlük, így a Minardiban Baumgartner Zsolt is az ő logojuk alatt szerezte meg egyetlen pontját. Mostanában a World Awards szponzorálásával próbálkoznak.

A másik az adminisztráció. Nem kell részletezni, hogy egyetlen 10 m EUR-t befektető ügyféllel mennyivel kevesebb idő és költségigény van, mint 1000 db 10 000 EUR-t befektetővel, az eredmény pedig ugyanaz. Itt nem csupán arról van szó, hogy 1000 alkalommal kell egyetlen papírt aláírni, de a törvényi előírások miatt inkább dokumentumhalmazokat, ami több időt, több embert, több irodateret, drágábban fenntartható adatbázisokat jelent.

Ráadásul a sok ügyfél miatt az alapok csak nyilvánosak lehetnek, ami további törvényi nehézségeket jelent. Könyvvizsgáló, letétkezelő, forgalmazó, jogászok, közzététel, stb. Ezek a költségek alapok esetén kikerülhetetlenek, akár szükség van rá a gyakorlatban, akár nem, akár szeretné az ügyfél, akár nem, jogszabály írja elő őket.

Mindezek oda vezetnek, hogy a befektetésre jutó fajlagos költségek magasabbak lesznek. Hogy ennek milyen következményei vannak, arra remek példát szolgáltat az egyik legmagasabb kockázatú alapjuk a "Superfund C EUR SICAV". Az alábbi táblázatban jól látszik, hogy sokáig nem ért el jó eredményt, majd 2008-ban a türelmet kiugró eredményekkel jutalmazta, hiszen költségek levonása után ért el 67%-ot. Majd az alap értékét alig 7 hónap alatt szinte lefelezte. Így összességében majdnem minden befektető veszteségben van, kivéve azok, akik az alap fennállása óta eltelt 57 hónapból 5-ben vásároltak szerencsés időzítéssel. (a táblázatban 1000 EUR-s befektetés értéke látható, az utolsó oszlopban az éves hozammal)


Ha megnézzük a díjakat, akkor viszont más megvilágításba helyeződik a kép. Egyrészt ott van a 35%-os sikerdíj, ami nemzetközi összehasonlításban kifejezetten magasnak mondható, bár van magasabb is. Ami még inkább meglepő, az a havi (!) fél százalékos fix díj. Ez átlagos terheléssel évi 6%-ot jelent, és ennyire hosszú idő alatt már számottevő a mértéke. Modelleztem, hogy az ismert adatok birtokában, az alap mit ért volna el bruttó hozamként, azaz bármiféle díjak nélkül. Reálérték helyett nominális értékkel számoltam, és néhány - valószínűsíthetően az eredményre lényeges hatást nem gyakorló - egyszerűsítést alkalmaztam.


Az eredmény figyelemreméltó. A -26% helyett pozitív, +29,3%-os hozamot kapunk, éves szinten 5,6%-ot, ami az ismert pénzügyi piacokon volt körülményeket tekintve egyáltalán nem rossz eredmény. A grafikonon az is látszik, hogy amíg nem volt új csúcs, nem is volt sikerdíj, ezért a két vonal lassan és fokozatosan távolodik egymástól ahhoz képest, hogy a 42. hónaptól az új maximumok miatt a sikerdíjak okán sokkal nagyobb távolságot vesz fel. Ez utóbbi díjtétel bár magas, de levonásának időpontjában valós teljesítmény áll mögötte, és korrekt abból a szempontból, hogy amíg egy 1000 EUR-s befektetés nem megy el 1459 EUR-ig, addig nem lesz újabb sikerdíj, ezért is érdekes a Superfund-nak a jó eredmény.

Sokkal érdekesebb, hogy a fix díj mennyit jelentett ennyi idő alatt. Nos, azt látjuk, hogy eddig 1000 EUR-ra összesen 285 EUR-t, ami egyértelmű, hogy alapvető módon változtatta meg az alap teljesítményét. Nézzük meg, hogy a fenti sikerdíjjal, de fix díj nélkül mi lett volna az eredmény.


A hozam így is pozitív, szemben a valós 26%-os mínusszal, ráadásul, amikor és ha jönnek az új csúcsok, a különbség még szembetűnőbb lehet. Ráadásul a modell alapján a Superfund közel 400 EUR bevételre tett szert, ami az eredeti sikerdíjnak több mint a másfélszerese és a teljes díjnak a háromnegyede önmagában, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a jobb teljesítmény miatt többlet tőkét vonzhatott volna az alap, ezzel növelve a bevételeit. Ha tehát nincs a teljes jogi és adminisztrációs hercehurca, szinte mindenki jobban jár akinek a jó eredmény az érdeke (a befektetést kitaláló és azt kezelő cég, befektetők), és mindenki rosszabbul, akinek ez majdnem mindegy.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy nem tudjuk, a havi 0,5%-os díj mekkora részét képezi a Superfund és partnereinek esetleges mohósága, a valódi költségekkel szemben (maga a Superfund ennek a felét kapja a dokumentumokat tanulmányozva, de nem tudjuk ebből mennyi a kötelező költségelem). Akárhogy is a kirívóan magas éves 6% önmagában tönkretette az alapot (bár nem biztos, hogy végleg). Az ilyen jellegű, kockázatosabb és bonyolultabb alapoknál 2-3% a megszokott, és ennyi valós költség merül fel jellemzően, nem kis része a szabályozás miatt.

Ez két dolgot jelent:

• Az erősebb kutya... A kisebb de több befektetés esetén a fajlagos költségek és az előírások is magasabbak és szigorúbbak. Ha gazdag vagy és több millió EUR-t teszel be például egy Hedge Fund-ba, ez az előnyöd megvan, ami a fenti számok tükrében kevesebb mint 5 év alatt is több tíz százalékot jelenthet.
• Ritkán éri meg drága alapot választani, azonos kategórián belül, a jellemző 20% körüli sikerdíjak és éves fix 2-3% körüli éves díjak ismeretében.
• Általában is érdemes olyan alapot választani, ahol minél nagyobb a sikerdíj aránya a fix díjakkal szemben.
  
• Minél szigorúbb a szabályozás, annál több a költség, és mivel az ügyletben résztvevő cégek csak addig a pontig finanszírozzák ezt, amíg megéri nekik, ezért ennek nagy részét így is, úgy is a befektetők fogják megfizetni. A mostanában érzékelhető szabályozás szigorítása irént fokozódó nyomásnak akarva-akaratlanul ez lesz az eredménye, így az ez iránt nyomuló politikusok végső soron a saját választóikkal szúrnak ki. Nem azt mondom, hogy a szabályozás és annak szigorítása alapvetően rossz, hanem azt, hogy ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy a vélt vagy valós biztonságérzésnek ne kellene megfizetni az árát. Pláne úgy, hogy azt kötelezően ránk kényszerítik, akár akarjuk, akár nem.
  

Miért nem érsz el telefonon?

Ez egy gyakorlati jellegű bejegyzés, ténylegesen csak a címben feltett kérdésről írok, ha számodra ez nem érdekes, akkor nem igazán érdemes elolvasnod, egyéb befektetési témáról nem lesz szó.

Mostanában sokan kérdezik, hogy miért nem lehet telefonon közvetlenül engem, illetve a BWM-et elérni.

Talán sokan emlékeztek a tavalyi bejegyzésre, ahol egy tipikus munkanapomról, illetve cégünk belső életéről írtam. Aki nem olvasta, és kíváncsi a címben feltett kérdésre adott válaszra, annak mindenképpen érdemes elolvasnia előbb. Nem ismerek mást, aki nyilvánosan ilyen sokat osztana meg a munkanapjáról ezen szakmán belül.

A korábbi bejegyzésból is látható volt, hogy az ügyfelekkel annak idején is főként nem én egyeztettem. Azóta volt egy átalakulás és a különbség annyi, hogy a tevékenységek nagy részét már nem mi látjuk el, nekünk mostantól a befektetési stratégia fejlesztése és annak napi szintű felügyelete a feladatunk. Pontosabban nem nekünk, hanem nekem, mert amióta minden egyéb tevékenységet nem mi végzünk, egyedül az én munkámra van állandóan szükség a BWM-től. Ez egy gyakran nagy koncentrációt, és megosztás nélküli figyelmet megkívánó feladat. A legtöbbször nincs arra lehetőségem, hogy akár egyetlen másodpercre is megszakítsam, amit csinálok.

Természetesen mivel rajtam kívül állandó munkatárs nincs, ezért a cég kommunikációját is én kezelem. A beérkező telefonhívások és email-ek 95%-a ügynöki hívás/spam. Email esetén ez nem probléma, mert nagy részét kiszűri a rendszer, a maradék pedig együtt kijelölve két kattintással törölhető. Telefon esetén már nem ilyen egyszerű a helyzet. Néha percek telnek el, amíg kiderül a hívó szándéka, és újabb percek az illető lerázásával, ha nem akarom ezt nagyon bunkó lenni (régi blog olvasók emlékezhetnek, hogy még udvarias, de határozott lerázás esetén is vannak, akik bunkó módon reagálnak). Sajnos a Zrt. miatt azt hiszik a hideghívók, hogy egy hatalmas cég vagyunk, és tömegesen kérünk gémkapcsot, vagy bórkostolást, ezért óvatosan számolva is napi átlag 5 hívás érkezik, 4 perccel számolva összesen napi 20 perc jön ki, ez havonta majdnem egy teljes munkanap ideje. Ráadásul nem is beszéltünk a nyaralás közbeni hívásokról (nagy roaming díjak mellett), van aki hétvégén hív. A legrosszabb mégis az, hogy másodperceknek is jelentősége lehet, ha egy éles piaci szituációban érkezik egy ilyen hívás. A valóban érdemi hívás ezen mennyiségnek a töredéke, de azonnal ezekkel sem tudok az esetek többségében foglalkozni a teendőim miatt. Ráadásul a telefonos egyeztetésnek az is hátránya, hogy nem rendszerezett és nem átgondolt annyira mint az írásos, továbbá kevésbé átlátható. Írásban, főként email-ben van időd és lehetőséged átgondolni mit szeretnél kérdezni, és én is strukturáltabb, több információt tartalmazó választ tudok adni. Persze az írásos kommunikáció lassabb, de ritka az olyan eset, ami ennyire sürgős lenne.

Nagyrészt a fenti okok miatt az alábbiakat találtam ki. Vagy hagyjatoküzenetet, vagy ami még jobb: írjatok email-t az info (kukac) bwm.hu címre. Ezeket rendszeresen ellenőrzöm, nyaralás alatt is. Néhány további kérés: ha a hívó megvárja a szöveget, majd a hangjelzés után nem mond semmit, csak leteszi a telefont, annak semmi értelme, még ha hallom is a számot, nem fogom visszahívni, hiszen nem tudom, hogy nem éppen cafeteria-tanácsadást akart-e az illető árulni. Akinél csak lehet email-en reagálok, kérem, hogy erre írjátok, vagy ha hangpostán hagytok üzenetet, az email címeket is mondjátok be. Továbbá az Alap befektetőit kérem, hogy mielőtt kérdést tesztek fel, előtte minden kapcsolódó információt olvassatok el a www.bwm.hu/alap címen, sok időt fordítok arra, hogy ott hasznos dolgok legyenek, és minden kérdésre megkapjátok a választ. Ami ott szerepel, annál több információt telefonon sem tudok adni az alapról, és nem is ismerek itthon olyan alapot, aki ilyen szinten igyekszik egy oldalon mindent leírni, ezért kérlek csak akkor keressetek, ha annak elolvasása után nem világos valami.

Tudom, hogy sokan önzőnek gondolják ezt az eljárást, de kérem a megértéseteket, ezzel a módszerrel nemcsak magamnak, hanem másoknak, nektek is időt és hatékonyságot tudok biztosítani.

Rookie Trader - CNN

Ismét lefutott egy rövid életű, egyfajta tőzsdei valóságshow. Ezúttal a CNN-en, egy tapasztalt gazdasági riporter (Adrian Finighan) vállalta az áldozati bárány szerepét, és Rookie Trader címmel saját maga próbálkozott beletanulni a spekuláció művészetébe vagy tudományába, ahogy tetszik. A műsor azonban amellett, hogy fair kezdeti hozzállással igyekezett a témakörnek utánajárni, mégis felületes, és látványosan rövid időtartamú lett. Az okok között vannak egyediek is, de főleg ugyanarról van szó, mint a januárban tiszavirág életű valóságshow esetén.

A készítők, mint ahogy az emberek többsége nem fogadták el a "tőzsdézés" komplexitását, és főként annak bizonytalanságát (mint ahogy legtöbben a világ bizonytalan voltát sem hajlandóak elismerni, így ha valami nem az előzetes remények szerint alakul, akkor mindig van hibás, aki rendszerint nem ő maga, de ez már egy másik történet). Finighen, bár sosem mondja ki, az első részekben következetesen azt az érzést sulykolja az emberbe, hogy ez egy gyorsan megtanulható, objektív szabályok mentén működő szakma. Érthető, hogy az idő előrehaladtával válik egyre bizonytalanabbá (ugye az tűnne logikusnak, hogy magabiztosabbá, de ez nem így működik), tekintete ködösebbé, míg a végén érdemi konklúzió nélkül, és érezhetően idejekorán zárul a sorozat.

Nem segített az sem, hogy a készítők a leginkább tipikus klisékkel és sablonokkal, unásig ismert vágóképekkel és átvezető szövegekkel rontottak tovább a helyzeten az inkubátorban.

Szintén látványos hiba, hogy a megkérdezett cégek tipikusan a CFD-ket és Spread Betting-et szinte alternatíva nélkül nyomó befektetési szolgáltatók voltak, és egyéb szakértők között sem törekedtek a több oldalról történő megvilágításra. Akivel találkoztak, az automatikusan szakértővé vált, véleménye pedig megkérdőjelezhetetlen. Elméletben ez megnyugtató lenne, de gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű.

A készítőknek itt és más hasonló témakörű TV-műsorokban is döntést kellene hoznia. Vagy egy széles közönségnek szóló, bulvárosodó műsort készítenek, komoly tartalom nélkül, ami így kényszerűen rövid lesz. Vagy pedig mélyebben belevágnak, alapelveket ismertetnek, és rétegműsort csinálnak, de azt hosszan. A CNN az előbbi mellett tette le a voksot, kár érte, de ez van, a csatorna a bulvárosodás mellett tette le a voksát és képes órákig közvetíteni szegény Michael Jackson halottaskocsijának képet egy helikopter kameráról. Ennél az is jobb lett volna, ha a klippjeiből, interjúiból adnak válogatást, de az ugye nem hír. Ahogy az sem, hogy Finighan 5 hónapja írja a saját kereskedési rendszerét, de a Sortino ráta még mindig gyenge, bár javulgat. Ilyenek a hétköznapok.

Az életbiztosítások adókedvezményének eltölréséről

A napokban a belpolitikai csatározások, és az általános válság miatti aggodalmak között zárójelben alig kapott hangot az a hír, hogy a kormány tervei szerint eltörli az életbiztosítások adókedvezményét. Jól tudjuk, hogy ezek valójában befektetési termékek, és a kockázati rész, azaz baleset, halál és egyéb nem kívánt események esetén járó összegeket kevésbé lényegesek, mint a befizetett pénz befektetése és az adókedvezmények. Sokan azonnal úgy reagáltak a tervre, hogy ezzel tovább károsítják a befektetési hajlandóságot, és a megtakarítási szerkezet tovább fog romlani. A beöltöztetett befektetés is jobb, mint a valós, ezért részben egyetértek velük, de a kép árnyaltabb.

Minden adó esetén a kormánynak általánosságban két - első látásra egymásnek ellentmondó - elvet kell elsősorban szem előtt tartania:

• Egyenlőség elve. Sem a fogyasztókkal, sem a szolgáltatókkal szemben nem fair, ha az egyik lehetőség előnyt kap az alacsonyabb adókulcsok vagy a kedvezmények révén. Ha Tihamér péksége 10%-os kulcs mellett adózik, míg Gerzsoné 50% mellett, addig Tihamér nevetve halomra keresi magát, Gerzson pedig örül, ha megél, pedig mindketten ugyanolyan keményen dolgoznak. Ráadásul jó esély van rá, hogy Tihamértól olcsóbban vehetik meg a kenyeret, míg Gerzson vásárlói rosszabbul járnak. A pénzügyi területen annyival bonyolódik a helyzet, hogy az információs asszimetria miatt a fogyasztók közül sokan nem ismerik fel, hogy még a kedvezmények ellenére sem járnak jobban.
• Ösztönzés elve. Ha a teljes nemzetgazdaság, a társadalom, és a fogyasztók közös érdeke, akkor esetenként az állam az adókulcsokkal, támogatásokkal, kedvezményekkel mégis előnyben részesíthet egyes piaci szereplőket, illetve azok szolgáltatásait, termékeit. Ha Gerzson kenyere egészséges tudomisénmilyenteljeskiörlésű lisztből készül, amitől egészségesebbek lesznek az emberek, míg Tihamérétől elhíznak, akkor a teljes közösség együttes érdeke, hogy inkább Gerzson kenyerét egyék az emberek. Ezért ő kaphat alacsonyabb adókulcsot, vagy minden vásárló 100 Ft-ot vásárlásonként az államtól, amit egyösszegben év végén vonhat le az adóalapjából (de ez nem kötelező, így a szabad választás megmarad). Kevesebben halnak meg infarktusban, boldogabbak lesznek és még az egészségügy is kevesebbe kerül. Pénzügyi területen persze itt is bonyolultabb a helyzet, hiszen több esetben nehéz előre megmondani, hogy pontosan melyik befektetés az "egészségesebb".

Hogy a két fő elv között hol van az egyensúly, az örök vita tárgya. A részleteken hónapokig el lehetne vitatkozni, ezért itt csak egy fontos sarokpontot emelnék ki.

Az ösztönzési elven belül is meg kell, hogy jelenjen a konzekvencia elve. Ha azért adunk adókedvezményt, mert hosszútávú az adott befektetés, akkor más hasonló hasznosságú hosszútávú befektetésnek is ugyanilyen adókedvezményt kell kapnia. Jelenleg Magyarországon egyetlen olyan valós pénzügyi befektetés van, amelyik 10 év után kamat vagy árfolyamadómentességet biztosít: az életbiztosítások. Minden más után 20% adót kell fizetni, kivéve a NYESZ-t vagy az önkéntes nyugdíjpénztárat, ahol viszont a nyugdíjba vonulást, kell megvárni, így például féfiak esetén minden 52 év alatti állampolgárnál - adózási szempontból - az életbiztosítsnak relatív előnye van, hiába tervez más befektetést hosszú távra.

Jó dolog az életbiztosítások adókedvezményének eltörlése?

Nem, hiszen ezzel a hosszútávú gondolkodás ösztönzésén esik csorba. Sokkal jobb lenne, ha más befektetések is ugyanazt a kedvezményt, és árfolyamnyereség, illetve kamatadómentességet kapnák 10 év után, mint az életbiztosítások.

De ha már ezt nem lépi meg a kormány, akkor a teljes szektor és gazdaság szempontjából jobb, ha ugyanoda rántja vissza a kedvezményeket (ne felejtsük, hogy ezeket is mi adófizetők finanszírozzuk), és ez egy lépés volt ebbe az irányba. Ha futóverseny van, méghozzá az erdőben, akkor az a legjobb, ha minden versenyzőnek jut ultramodern futócipő. Mivel ezt a döntéshozók nem akarták biztosítani (pénzbe kerül, és nem az egyes versenyzők fizettek érte, hanem kapták), ezért jobb, ha nem néhány ultramodern és néhány hagyományos cipővel rendelkező áll rajthoz, hanem ha mindenki ugyanolyan, akár régi sportcipőben. Nem örülnek neki, de legalább fair a játék

Az viszont nem helyes, hogy már megkötött szerződések esetén is megteszik, így visszamenőlegesen változtatnak egyes döntések következményein. Persze mindez még nem végleges, de reméljük, hogy a döntéshozók az egyenlőség, az ösztönzés és a konzekvencia elvét figyelembe veszik majd, és nem csak a tűzoltás elvét tartják szem előtt.

Forrás (portfolio.hu):

Megszünteti a kormány az életbiztosítás adókedvezményét, kétségbe vonva ezzel e pénzügyi megoldás hosszú távú megtakarítási jellegét. (részben teljesen jogosan) Ezzel mintegy 20 milliárd forint adókedvezménytől esik el közel 805 ezer életbiztosítással rendelkező állampolgár.

Körülbelül 3.25 millió életbiztosítási szerződést kezelnek a magyarországi biztosítók. Ezzel az életbiztosítás meghaladja a magán-nyugdíjpénztári számlák számát is, és háromszor múlja felül a lakás-takarékpénztári szerződések számát - írja a Napi Gazdaság.

A biztosítási adókedvezmény az egyik legnépszerűbb kedvezmény, hisz a Pénzügyminisztérium adatai szerint közel 805 ezer állampolgár élt vele, s összesen nagyjából 20 milliárd forintra rúgott az igénybe vétel összege.

Mindez annak ellenére volt így, hogy más adókedvezményekkel együtt legfeljebb 100 ezer forint kedvezményt lehetett igénybe venni és jövedelemkorlát is létezett. Most tehát egy olyan lehetőséget szüntetnek meg pusztán költségvetési szempontok alapján, amely nem kifejezetten az ország elitje számára jelentett könnyebbséget.

A Napi Gazdaság információi szerint azt a biztosítók által benyújtott javaslatot is lesöpörte az asztalról a tárca, amely szerint az önkéntes nyugdíj- és egészségpénztárakhoz és a nyesz-számlákhoz hasonlóan nem adókedvezménnyel, hanem adójóváírás formájában lehetett volna életben tartani az adókedvezményt.

Mennyi tőke szükséges havi 100 000 Ft jövedelemkiegészítéshez?

Egy érdekes kérdést kaptam email-en:

Tisztelt BWM!

 Azt szeretném megtudni, hogy havi 100.000 Ft rendszeres jövedelemhez mennyi
tőke szükséges, úgy hogy közben a tőke* reál értéken* megmarad, azaz
legalább az infláció értékével növekszik, és persze a mostani 100.000 Ft is
követi az inflációt.

 Fiatal vagyok, nem kívánom felélni a tőkémet, ezért nem számolok azzal,
hogy 30 éven belül meghalok, tehát fontos számomra, hogy az említett havi
100.000 Ft és az ehhez szükséges tőke kövesse legalább az inflációt.

 Ezzel kapcsolatban sehol sem találok megfelelő információt, ezért kérem az
Önök véleményét. Mindenhol csak arról írnak, hogy mibe fektessünk, meg, hogy
takarékoskodjunk, de arról, hogy mekkora megtakarítást halmozzunk fel
(esetleg még fiatalon, ha valaki szerencsés), arról sehol sem írnak.

Matematikai oldalról nagyon könnyű megválaszolni a kérdést. Ha például az infláció felett 1%-os nettó hozamtöbbletet érünk el, akkor a szükséges éves 1 200 000 Ft-os jövedelemtöbblethez 120 000 000 Ft szükséges (1,2 m Ft /1%). Ha a hozamtöbblet 5%, akkor 24 m Ft, ha 10%, akkor 12 m Ft elegendő.

A gyakorlatban azonban a következő problémák merülnek fel:

• Nem tudjuk mennyi lesz az infláció
• Ennélfogva nominális értéken nem tudjuk mekkora lesz a szükséges hozam
• Mivel nem tudjuk mekkora az infláció, ezért nem tudjuk, hogy van-e bármilyen garantált hozam hosszútávon, ami reálértéken megveri a fogyasztói árindexet, hiszen nincs mihez mérni
• Empirikus tapasztalatok alapján igen valószínű, hogy a szükséges - általunk nem ismert nagyságú - hozamtöbblet nem érhető el kockázatmentesnek tekintett befektetési eszközökkel (jellemzően állampapír), így a cél érdekében kockázatot kell vállalni
• A kockázatvállalás miatt, még ha sikerrel is járunk, szinte biztos, hogy a befektetési eszköz értéke, árfolyama jelentősen ingadozni fog, emiatt a havi 100 000 Ft-os jövedelemigény gyakran a tőkét fogja csökkenteni, ami a későbbi hozamtermelés abszolút nagyságára is kihatással lesz. Sőt. még a kockázatmentes eszközök sem teljesítenek kifizetés havonta, vagyis csökkentenünk kell befektetésünk értékét, néha és átmenetileg
  
• Az adó mértéke kihatással van az elért nettó nominális hozamra, ami a reálhozamban drasztikus eltéseket okozhat
• Ráadásul mindenkinek más és más az egyéni fogyasztói kosara, a saját "személyes inflációja" is eltérő lesz, a hivatalos adat egy jellemzői figyasztói kosárral kalkulál
  

A felvetett problémák jól jellemzik azt, hogy mekkora szakadék van a ma egyetemeken, tankönyvekben oktatott elméleti anyag és a gyakorlat, illetve a gyakorlatban felmerülő igények között. Két kitörési pont van: az elmélet jobban igazodik a gyakorlathoz (ez már jó ideje elkezdődött, csak lassan zajlik, pl. a behavioural finance beszivárgásával), illetve az igény oldaláról annak elfogadásával, hogy természeténél fogva bizonytalan világban élünk. Ebben a világban minél messzebre nézünk előre, annél kevésbé biztos hogy mi fog történni, ezért rendszeresen és rugalmasan igazodni kell a lehetőségekhez.

Ezért itt is az adott válasz végül idővel biztosan kiigazításra kell, hogy kerüljön.

A jelenlegi állampapír hozam 3 évre 10,43% (forrás), bár az eladási ár 2 tizeddel alacsonyabb hozamot jelez, nagy összegnél ezen lehet faragni, és elhanyagolható változást okoz. Az aktuális inflációs ráta 3,4% (forrás). A különbség 7%, a szükséges tőke 17 142 857 Ft, ha nem számolunk kamatadóval. Ha számolunk, akkor durván 5% a differencia, így 24 000 000 Ft-ra van szükség. Ám az infláció pár évig ismét magasabb szinten lehet, ezért az átlagos nettó reálhozam 3% környékén valószínű a következő években, amihez már 40 000 000 Ft tőke kell. Ezenkívül tudni kell, hogy az államkötvény évente kétszer fizet kamatot, közben vagy tartalékolni kell, vagy eladni belőle, ha havi jövedelemigényünk van.

A szükséges összeg csökkentéséhez kockáztatni kell, például részvények, részvényalapok, abszolút hozamú alapok vásárlásával. De mint említettem a fenti számítás sem kockázatmentes, hiszen nem tudjuk az infláció mértékét, és a magyar állampapír is "csak 99,9%-os biztonságú, nem 100%. Továbbá fontos tudni, hogy az állampapír árfolyama is ingadozik, ezért a fenti hozam csak lejáratig való tartás esetén garantált az állam által. Plusz: akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz a fennmaradó 20 évben, hiszen a levélíró minimum 30 éves időtartamról beszélt.

Véleményem szerint még ilyen jó körülmények között (ilyen magas reálhozam nagyon kevés országban van, itt sem lesz sokáig) is rossz hozzáállás, ha biztosra akarunk menni. A kockázat jelentős, de még ésszerű mértékű emelésével is elérhető 15%-os nettó éves nominális hozam hosszútávon. Egyáltalán nem garantált, de ilyen hosszú időre tervezve bőven 50% feletti valószínűséggel teljesíthető. Az ár a durva a drawdown-okban jelenik meg, ezért 5%-os hosszútávú infláció mellett a 10%-os hozamtöbblet elvileg csak 12 000 000 Ft-ot követelne meg, de ezt érdemes legkevesebb 20%-kal túltervezni, ami alaphangon 15 000 000 Ft-ot jelent, mert ha az elején fut bele az ember egy nagy visszaesésbe, az időközben kivont összegek miatt később kevesebbet fog keresni.

Végetért egy korszak - GM

Minden nap többezer adatot szedek le az adott napi automatikus elemzés és stratégia lefuttatás miatt, egy külön letöltőprogram segítségével. Ez az alkalmazás minden letöltés végén kilistázza, ha valamilyen adatletöltési probléma merül fel, például fúzió vagy kivezetés miatt egy papír kereskedése (legalábbis a beállított piacon) megszűnt. A tegnapi adatok letöltése után csak egy hibaüzenetet kaptam, az alábbi kóddal: GM. Bár tudtam, hogy ez napokon belül meg fog történni, mégis kissé lehangoló élmény volt a hiba-listában látni ezt a kódot.

Éppen hogy csak 100 évvel megalapítása után a General Motors gyakorlatilag megszűnt. Csak azért gyakorlatilag, mert a cég a csődvédelem alatt is létezik jogilag, de gazdasági és pláne tőzsdei értelemben önálló entitásként végleg lekerült a térképről. Ma már csak a Pink Sheets-en lehet vele kereskedni, ahova akár Lenke néni sarki vegyesboltját is be lehet vezetni. A cégnek juttatott többtíz milliárd adófizetői dollár csak arra volt jó, hogy az alkalmazottak/beszállítók nagy része a jelenlegi helyzetben kihúzhassa pár hónapig.


Közhely, de nem árt minden ilyen alkalommal elmondani: a Buy&Hold vagyis vedd és tartsd, előbb-utóbb úgyis felmegy stratégia nem bombabiztos, pláne ha egyedi részvényről van szó. Ez még a legnagyobb blue chip-ekre sem igaz. Az ötvenes években a General Motors volt a világ legnagyobb vállalata, és a legnagyobb nem állami munkáltató. A vezetés hatalma olyan nagy volt, hogy amikor az elnökét a hidegháború legkeményebb éveiben kinevezték védelmi miniszternek - ami önmagában is sokat jelez - a kongresszusi meghallgatáson elmondhatta az azóta védjeggyé vált mondatot: "Ami jó a General Motors-nak, az jó az országnak", és szinte teljesen igaza volt. Akkor. De a General Motors még 2006-ban is a világ legnagyobb autógyártója volt, és 2007-re még mindig a 12. legnagyobb vállalat volt a világon árbevételét tekintve (igaz, ekkor már bőven veszteséges volt, és a válság még meg sem érkezett). Ez egy gyorsan változó világ. Bármelyik cég bármikor eleshet.

Kínában jártam

Nemrég, részben üzleti célból a Távol-Keleten jártam, életemben először. Főként Pekingben és környékén, de mást is megnéztem. Továbbra sem vagyok Kína szakértő (arra meg pláne ne számíts, hogy a Shanghai Expresszt fogom árulni), de mivel az elmúlt években divat Mao birodalmát befektetői körökben ajnározni, ezért néhány benyomásomat leírom. Pekingben az ember a lélegzetelállító utak, és felhőkarcolók között hajlamos elfelejteni, hogy Kína nagy része ma is szegényen él, a javuló körülmények ellenére. Az országban sajátos, de mégis kőkemény kapitalizmus teszi lehetővé a gyors, de nem feltétlenül igazságos fejlődést. Sokkal inkább Friedman követői, mint például az európai szociális piacgazdaságok, példaként hozhatnám fel az alig ismert ingyenes egészségügyet vagy nyugdíjrendszert (ez utóbbiról a Portfolió aktuális cikkét érdemes olvasni).

Élőben is tetten érhető az a tény, hogy Kína versenyelőnye a kimeríthetetlennek tűnő munkaerőforrásnak (szinte minden munkakörre van 3-4 aktív ember), és ennek a globális játékban Teng Hsziao-ping óta történő ügyes felhasználásában rejlik. Ebből logikusan következik, hogy ha a munkaerő a felzárkózás miatt már nem lesz olyan olcsó, illetve a kevesebb születő gyermek miatt már nem is lesz olyan nagyszámú (főleg az otthoni eltartottakhoz képest), akkor a növekedés is jelentősen lassulni fog, nemcsak a nyugati recesszió miatt, hanem struktúrális okokból. Mindkét tényező színre fog lépni, de ez nem most fog bekövetkezni. A számok alapján Kínának még legalább egy jó évtizede van, utána már nagyon valószínű az alacsonyabb fokozatba kapcsolás. Durva tipp alapján addig fundamentális oldalról 3-5% éves átlagos növekedés előnyük lehet Amerikához és az Európai Unióhoz képest (ez eddig 7-8% volt), és ez a részvényárfolyamok relatív erejében is tettenérhető lesz. Ez nem tűnik soknak, de 10-15 jó év alatt igen nagy különbséget okozhat. Fontos, hogy ez csak a várható előnyt jelenti, nem abszolút számot. Így ha például az S&P 500 éves 10%-kal emelkedik átlagban, a Shanghai Composite 13-15%-ot. Ha sokkal reálisabb 5%-ot, akkor 8-10%-ról beszélünk. Ha évtizedekig stagnálás lesz a világ fejlettebb felén, itt is mérsékelt hozamok lehetnek.

A nyugatról importált befektetés elemzési ismeretek rohamosan terjednek, két példa:

Igen, a videón az látszik, hogy a szexshop eladója, technikai elemzés végzése közben elaludt. Ez olyan sok poén elsütésére adna lehetőséget, hogy inkább a blog olvasóinak fantáziájára bízom.

Technikai szempontból egyébként egyre érdekesebbek a lehetőségek. Egy nagy és likvid piacról van szó, de zártsága és viszonylagos erős kontrollja miatt még nem olyan jó terep a modernebb technikai elemzés eszközök használatára. Ugyanakkor a klasszikus eszközök jól működhetnek, a helyi szereplők relatív tapasztalatlansága miatt. Ez tipikusan sok túlkapást, túlreagálást jelent, erősebb trendek jöhetnek létre, amelyeknek erősebb ellenirányú mozgásai történhetnek. Nem véletlen, hogy éppen itt alakult ki a legnagyobb részvénypiaci lufi az elmúlt években. Mivel a fejlődés gyors, szinte biztos, hogy nem ez volt az utolsó.

A jogszabályok szigorítása növeli a költségeket

Gyakran megdöbbentő, hogy még a gazdasági sajtóban is mennyire naívitás szorult, és mennyire nem képesek alapvető folyamatokat átlátni. Friss példa:

Az EU-ban (is) szigorítják a pénzügyi intézmények - köztük elsősorban a Hedge Fund-ok - szabályozását. Több követelménynek kell megfelelni, és több információt kell szolgáltatni. A Financial Times cikke, amit itthon a Portfolió összefoglalójában olvasható, az alábbi következtetésre jut:

"A szigorítás - ami alapvetően a Madoff botrány kirobbanása után vált világossá - az ügyfeleket viszont nem fogja károsan érinteni, hiszen az a vagyonkezelőkre vonatkozó felügyeleti és információáramlási szabályokon változtatna."

A cikk írója azt felejti el, hogy ha a szolgáltatónak több szabályt kell betartania, és több információt kell adnia, akkor jobb informatikai rendszerre, még szervezettebb struktúrára és több alkalmazottra van szüksége, ami többletköltséggel jár. Ha a piaci helyzet lehetővé teszi, ennek minél nagyobb hányadát át fogja hárítani a fogyasztóra. Semmi sincs ingyen, az állam és a szabályozó hatóságok ezt minden alkalommal hajlamosak elfelejteni.

Nem a szigorítás ténye a probléma, sőt. A gond az, hogy elfelejtik: a gazdaságot, és a pénzügyi piacokat nem lehet még részleteiben sem kézzel vezérelni, mert az önszabályozó. Amit tenni lehet, az átláthatóság és a megfelelő jogi keret biztosítása, és esetenként az ösztönzés. Ha rá akarják erőltetni az akaratukat a piaci szereplőkre, legyen szó szolgáltatóról vagy fogyasztóról, akkor az nem szabad piac többé.

A helyzet ahhoz hasonlatos, mint amikor 2005 végén lecsökkentették itthon az ÁFA kulcsot, majd megpróbálták a kereskedőket rábírni, hogy a teljes "kedvezményt" adják át a választópol...illetve fogyasztóknak. De ha a piac jól működik, akkor a résztvevők pozíciójuk által elérhető alkuján és szabad akaratán műlik, hogy mennyi lesz az ár.

A mohóság jó dolog?

Úgy látszik van, aki komolyan vette ezt:

A tőkeáttétel növelése miatt hosszabb ideig leszünk bukóban?

A legtöbben ódzkodnak a befektetéseik kockázatának növelésétől. Akik nem így vannak ezzel, azok többsége is úgy gondolja, hogy a nagyobb kockázat, nagyobb visszaesésekkel (drawdown) jár, sőt még hosszabb távon kell gondolkozni, mert ezek a visszaesések tovább tartanak majd, és a türelmet a befektetés remélhetőleg többlethozammal honorálja idővel.

A jó hír az, hogy ez a tényezőktől függően nem feltétlenül van így.

Nemrég éppen egy továbbfejlesztett stratégiát teszteltem, és éppen a fenti vélekedés ellenkezőjére találtam látványos példát, ami elsőre a józan észnek ellentmondani látszik. Mielőtt megmutatom az adatokat (sőt a jobb érthetőség kedvéért ábrákat), jelzem, hogy a tesztek még nem jelentik azt, hogy a valóságban mindig, minden ugyanilyen hatékonysággal működik, láttam és átéltem ezt, ez itt most csak elmélet. De a három teszt teljesen ugyanazzal a stratégiával futott, sőt még az egyes pozíciókba helyezett tőke aránya (a saját tőkéhez képest!) is ugyanakkora. A különbség egyetlenegy ponton van: a tőkeáttéel nagyságában.

Első teszt, kétszeres maximális tőkeáttétel:

Az éves hozamok változóak, van köztük egy veszteséges, és az átlag 17,41%.

A Drawdown grafikon három olyan visszaesést mutat, ami meghaladta a 20%-ot.


Az új csúcs elérséhez szükséges idő kevésbé bíztató, 15 év alatt négy olyan eset is volt, amikor 300 kereskedési napot, vagyis több mint egy évet kellett várni az új csúcsra, a maximum majdnem 3 év volt.


Második teszt, ötszörös maximális tőkeáttétel:

Az éves hozam 41,15%-ra javul, már nincs veszteséges év, a legrosszabb hozam 9,22%.

A 20% feletti Drawdown-ok száma ugyan megsokszorozódik, de az előzőnél lényegesen súlyosabb, 30% feletti visszaesés csak egy alkalommal következik be, és nagyon hamar megfordul.


Az igazán érdekes fejlemény most következik. A visszaesések időtartamai sokkal rövidebbek lettek. A rendszer szinte minden alkalommal sokkal gyorsabban termelt ismét értéket, a fenti esethez viszonyítva. Mindössze egyetlen alkalom volt, amikor 1 évnél tovább tartott ez, és az is kevesebb mint a fele, az előző példa rekord időtartamánál.


Harmadik teszt, tízszeres maximális tőkeáttétel:

Az a fenti két eset összehasonlítása után nem meglepő, hogy a hozam tovább javult. Az éves eredmény 59,63%. Az előző példában legrosszabb eredmény megtriplázódott, és most már négy olyan év is van, amelyik 100% feletti hozamot hozott. Külön felhívnám a figyelmet arra, hogy az átlagos eredmény összesítve az első 97-szerese, a második majdnem hatszorosa lett.


A Drawdown-ok a vártnak megfelelően érezhetően nagyobbak, két esetben is átlépte a 40%-ot a rendszer, még ha csak napokra is. De ne feledjük, a pozícióink összmérete az előzőnek akár a kétszerese is lehetett, a visszaesés mégis csak 1,3-szorosa lett az előzőnek.


Tovább folytatódott az új csúcs eléréséhez szükséges idő drasztikus csökkenése? Igen. A legmagasabb várakozási időszak 304 kereskedési nap volt, egyben az egyetlen alkalom, amikor egy évnél tovább kellett türelmesnek lennünk a friss gyümölcsért. Az 5 hónapnál hosszabb ínséges időszakok száma is 6-ról 4-re csökkent 15 éves időtávlatban.


Az ok röviden elmondható. A magasabb tőkeáttétel elsőre ijesztőbbnek látszik (és valóban kockázatosabb), jóval nagyobb mozgásteret ad. Több különböző eszközben vehetsz fel pozíciót, és amit az egyiken elvesztesz, azt időközben, vagy nagyon hamar a másikon pótolhatod. Fontos előfeltétel viszont (a jó és gyakorlatban is kipróbáltan működő stratégia mellett), hogy a különböző eszközök minél inkább függetlenek legyenek egymástól, vagyis alacsony korrelációt, együttmozgást mutassanak. Tulajdonképpen a nagyobb mozgástér a kockázat hatékonyabb megosztását teszi lehetővé.

Ha tehát a Drawdown további növekedését el tudod viselni, de rosszul tűröd a várakozást, a tőkeáttéel növelése a saját tőkearányos pozícióméret (de lehet szó saját tőkearányos Money Management kalkulációkról) változatlanul hagyása mellett jó szolgálatot tehet.

Ha pedig nem szeretnéd, hogy nőjön a Drawdown elméleti szinten (és nagy valószínűséggel gyakorlatban sem), de a Time Off Peak-et, vagyis az új csúcsig elért időt le szeretnéd szorítani, kisebb pozíciókat vegyél fel, de több eszközben, amelyek alig függenek egymástól.

Populizmus kisrészvényeseknek

OTP közgyűlés, természetesen szóba kerültek a tavaly októberi események.

"Csányi Sándor külön kitért az október 9-i spekulatív támadásra, ismertette a már ismert tényeket. Az

OTP

vizsgálja, hogyan tud segítséget adni azon befektetőinek, akik ezeken a napokon kényszerültek eladni részvényeiket" (forrás)

Tessék? Eddig azt hittem, hogy a populizmus csak a választópolgároknak szólhat. Nem-nem, bizony a kisrészvényeseknek is.

Mit jelenthet vajon az, hogy "eladni kényszerült"? Az én olvasatomban:

1. Tőkeáttétellel (itthon jellemzően lombard hitellel) tartotta a részvényeket és elfogyott a letét, ezért a brókercége felszólította annak pótlására, és ha ezt nem teljesítette, akkor eladta a részvényeit.
2. Stoppot helyezett el azokon a szinteken, ahova október 9.-én bedőlt az árfolyam.
3. Megijedt az eséstől, és azért adott el.

Bárhogyan is, egyik sem egy külsőleg a befektetőre hozott.

Az 1. esetben a befektető szabad akaratából, ismert feltételrendszer alapján vállalta, hogy ha bármely okból az árfolyam elér egy bizonyos szintet, pozícióját likvidálhatják. Még az adott pillanatban is megvolt arra a lehetősége, hogy kipótolja a letétet. Nem volt kényszer. (a tőkeáttételt használót egyébként nem befektetőnek, hanem spekulánsnak nevezem, és ez nem negatív címke)

A 2. esetben kifejezetten a befektető döntött úgy előzetesen, hogy ha az árfolyam egy bizonyos szint alá esik, elad. Nem volt kényszer.

A 3. esetben pedig a befektető az adott árfolyam ismeretében, akkor és ott, saját szabad akaratából döntött úgy, hogy elad. Nem volt kényszer.

Külön felhívnám arra a figyelmet, hogy a kérdéses időpontban az OTP 4000 Ft alá esett be és másnap is bőven 3000 Ft felett volt. Az árfolyam azóta megjárta a mélyen 2000 Ft alatti zónákat is, és most is alig éri el a 2600 Ft-ot. Jelenlegi ismereteink szerint MINDENKI, aki 3700 Ft-on, de bárhol 2650 Ft felett "eladni kényszerült" (valójában saját szabad akaratából eladott), jól járt. Csányi Sándor olyan embereknek szeretne kártérítést kiharcolni, akik nyertek azzal, hogy pozíciójukat lezárták.

Az OTP a kevés hazai, sőt most már hazai irányítású és régiós sikertörténet egyike. A legtöbben nagyon tiszteljük az OTP-t, a menedzsmentet. Miért kell ezt a tiszteletet olcsó, a politika legmélyebb bugyraiból kölcsönvett populizmussal elkezdeni rombolni?

Crossroad - Mi is történt tavaly a tőzsdéken?

Nemrég jelent meg a Crossroad magazin legfrissebb száma. Egy viszonylag új kiadványról van szó, amely életstílus jellegű, cikkeket és interjúkat közöl, főként a magasabb státuszú olvasók számára. A friss számban az általam írt cikk is megjelent, amely egy kicsit más megvilágításból veszi szemügyre a válságot, és a jövőre nézve is próbál következtetésekre jutni (az első oldal képe lejjebb látható).

Elsősorban azonban a Tamás Istvánnal készített beszélgetés az, ami miatt érdemes elolvasni a legfrissebb számot. Az évek alatt saját idejét, energiáját és vagyonát nem kímélve épített fel egy oktatási intézményt (én is jártam oda) és kulturális központot. Az interjúból az is kiderül, hogy miért. A szemlélet a lényeg.