Könyvajánló a nyaraláshoz Befektetőknek

Bár már javában tombol a nyár, egy kis pihenésről visszatérve összefoglalom az ezalatt szerzett könyvélményeimet azoknak, akik július második felében, vagy augusztusban veszik ki a jól megérdemelt szabadságukat. Ezúttal három könyvről lesz szó. Köztük két olyan, amely egy Hedge Fund összeomlást, illetve egy Hedge Fund-nak látszó tárgy csalás utáni nyomozást mutat be. Kuriózumként pedig egy regény, ami egy képzeletbeli portfólió menedzser életútját mutatja be, de nem akárhogyan és nem akárkinek a tollából.

Hedge Hogs (Barbara T Dreyfus)

Bár minden idők legnagyobb Hedge Fund összeomlása már majdnem 7 éve bekövetkezett, mégis csak ezekben a hónapokban látott napvilágot az első olyan könyv, amely mély betekintést enged a belső folyamatokba, és a kockázatkezelés hiányosságaiba. Érdekes módon a könyv szerzője egy "outsider", aki nem a Wall Street-en, de mégcsak nem is a Connecticut-ban lévő Hedge Fund irodákban dolgozott, hanem az egészségügy területéről került egyre közelebb a pénzvilághoz az évek során. Ám az Amaranth sztori megírása még így is egy nagyon meglepő húzás volt tőle. A korábbi szakmai megalapozottság és tudás relatív hiányát egy egészen kiterjedt és alapos adatgyűjtési és interjúzási munkával pótolta, méghozzá szinte teljes mértékben hiba nélkül. Emellett a valamelyest laikus szemszög miatt képes volt már az írás teljes folyamata során odafigyelni arra, hogy bárki számára érthető módon magyarázza el a hátteret, és ne ereszkedjen a szakzsargonok, valamint a szakmázgatás mélységeibe.

Még jobb ötlet volt Dreyfuss-tól, hogy egy igen érdekes drámai keretbe, két szemtelenül fiatal spekuláns párharcának a feszültségébe emelni a történetet, ami tovább növeli a befogádás könnyedségét. Ez a módszer annyira bevált, hogy nem lepődnék meg, ha egy szemfüles Hollywood-i forgatókönyvíró lecsapna a Hedge Hogs-ra és egy izgalmas történetet kerekítene belőle. Mert bármennyire is meglepő: az Amaranth összeomlás tényleg az, aminek látszik: egy 30. életévét éppen csak élért fiatal kereskedő fokozatosan, de gyorsan túl nagy elismertséget, hatalmat, szabadságot, és nem utolsósorban pénzt kapott egy a legnagyobbak ligájával kokettáló Hedge Fund-tól, és viszonylag egyszerű elképzelést komplex stratégiának (akarva akaratlanul) álcázva több mint 6 milliárd dolláros mélyrepülésbe taszította munkaadóját.

A Hedge Hogs igen pontos képet ad arról, hogy miként és miért történhetett ez meg. A szóban forgó trader, Brian Hunter számos korábbi bukása ellenére képes volt meggyőzni az Amaranth menedzsmentjét arról, hogy a kezébe lehet adni még Steve Cohen által személyesen kezelt összegnél nagyobb pénzt, és ezt egyetlen termék piacán befektetni. A kulcs a gyors nyereség, és az emiatt befolyó tőke, valamint a bónuszok voltak ehhez, amellett a lufit nagymértékben növelte és kitolta, hogy Hunter a közvetlen irányítása alatt lévő tőkét a piaci árfolyamok manipulálására is felhasználta, egyrészt a havi utolsó elszámolóárak arrébb lökése révén, másrészt az arányaiban is oroszlánrészt képviselő nyitott kötésállományok és forgalom miatt, amellyel senki a piacon nem mert szembeszállni jó darabig, és aki mégis megpróbálta, az belebukott.

Miközben Hunter képes volt alig két év munkaviszony után arra is rávenni a cég menedzsmentjét, hogy a családjához közel, Calgary-ban lehessen saját külön bejáratú irodája, a székhelytől több ezer kilométerre, hasonló távolságban egy vele egykorú Hedge Fund vezérrel, John Arnold-dal folytatott az idegeket a végsőkig próbára tevő küzdelmet. A Houston-ban dolgozó, már 33 éves kora előtt dollármilliárdossá váló Arnold hatalmas drawdown-t is kénytelen volt kiülni, de végül győzni tudott a nagy játszmában. Bár annak idején számos cikket elolvastam az Amaranth esetről, nem egy információ teljesn új volt számomra is, így Dreyfuss könyvének mint szinte minden olvasó, én is sok újdonságot köszönhetek. Persze a szerző néha túl messzire megy, helyenként a teljes ágazattal szembeni populizmusra is hajlamos, a szakmázgatás elkerülésére irányuló törekvései egy fejezetben felületessé vált leírásra fajulnak, és egy kicsit fájó a vizuális információk hiánya, elsősorban a grafikonok területén. Na és persze az erőltetett szójátékra építő cím sem nevezhető telitalálatnak. 

Mindemellett a Hedge Hogs remekül sikerült, élvezetes mű, amit szinte lehetetlen letenni, így érdemes a nyaralás alatt reggel kezdeni az elolvasását. A könyvet haszonnal forgathatják mindazok, akik befektetési alapba, Hedge Fund-ba, vagy portfóliókezelésbe fektetik a pénzüket, és szeretnének időben kapcsolni, ha feltűnően jó eredmények érkeznek, amik előrevetíthetnek egy későbbi összeomlást. Azoknak is hasznára válhat, akik egy-egy, vagy szűk számú termékben kereskedve próbálnak haszonra szert tenni. Mindemellett rálátást nyújt, ha nem is túl mélyen, az energia derivatívok piacának működésére, és sajátosságaira is, ami szintén érdekes lehet sok befektető számára. A merítés nagy, sőt nem is körülírható, mégis van találat bőven. 

No One Would Listen (Harry Markopolos)

Bernie Madoff nevét - szinte mindenki mással egyetemben - 2008 december 13-án hallottam életemben először. Ekkor tartóztatták le, és derült fény a közel két évtizede folytatott, dollár tízmilliárdos nagyságrendű piramis játékára. Van azonban egy ember, aki kilenc évvel korábban felfigyelt az árnyékban, szinte teljes titokban működő (ál) Hedge Fund gyanús tevékenységére, és ez idő alatt mindent megtett, hogy lebuktassa azt. Mindhiába. Ez az ember Harry Markopolos, és az ez idő alatt felhalmozott frusztrációjának a zavarba ejtően személyes leírása a No One Would Listen című könyv. A szerző alcímnek a True Financial Thriller-t adta, ami majdnem annyira megtévesztő, mint Madoff szégyentelen hazudozásai. Szó nincs itt semmilyen thriller-ről, és bár Markopolos mindent megtesz, hogy bemutassa a félelmét annak kapcsán, hogy Madoff vagy a Felügyelet bántani fogja, soha ennek még a jele sem merül fel. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző konkurensként majdnem egy évtizeden át össze-vissza töri magát igyekezetében, hogy lebuktasson egy versenytársat, de ez nem érdekel senkit. Amikor végül a célját eléri, azt sem a saját lépéseinek, hanem generációnk legnagyobb pénzügyi válságának köszönheti. 

Bár nehéz eldönteni, hogy Markopolos egy hős és álhatatos zseni, vagy egy szánalmas alak, aki senkit sem érdekelt, a történet valahogy mégis összeáll. Bár a szerző megítélése egy normál értékrenddel felruházott olvasó számára utána is kérdőjel marad, ez kevésbé érdekes, mert Markopolos sértett egoja mögött egy nagyon érdekes csalás számos egzotikus részlete bukkan fel. Ennek boncolgatása pedig nemcsak kiugróan izgalmas, de nagyon-nagyon hasznos is lehet. Ugyanis a szerzőnek egy személyes ismerőse, és számos potenciális ügyfele is befektetett Madoff-nál. Markopolos pedig a hadjárata keretében mindent megtesz, hogy meggyőzze őket: egy csalás áldozatai. Kitalálhatjuk: teljesen feleséges. A szerző viszont megteszi nekünk azt a szívességet, hogy ezekről a beszélgetésekről részletesen beszámol, ezáltal pedig kórképet kapunk arról, milyen klasszikus hibát követ el egy vagyonkezelőt megbízó befektető. 

Elsősorban ezért érdemes elolvasni a könyvet, hiszen befektetői szemszögből ez jelenti a legérdekesebb és egyben leghasznosabb elemeit a műnek. Kevésbé szakmai szemszögből az is nagyon érdekes, hogy miért működött az Egyesült Államok fő pénzügyi felügyeletének, az SEC-nek a vizsgálatokkal foglalkozó osztálya ennyire rosszul. Hiába tárta fel Markopolos, de mellette még mások is, hogy Madoff publikált eredményei nem lehettek olyan jók, pontosabban: ennyire konzisztensek, mégis a kilenc év alatt egyetlen vizsgálat zajlott le, és az sem járt semmilyen érdemi eredménnyel. Persze ennek köze lehetett a Hedge Fund világ jellemzően kevésbé transzparens, és sokkal inkább zárt jellegéhez, de az eset akkor is példa nélküli. Már csak azért is, mert 2001-ben még két újságcikk is megjelent a gyanú miatt.

Markopolos egyébként következetesen kitart amellett a könyvben, hogy világ legnagyobb Hedge Fund-jai 2 milliárd dollár közeli összeget kezelnek, ami már 13 évvel ezelőtt sem volt igaz. Ezek az apró pontatlanságok, és a szerző már-már vallásos megszállottsága rontanak egy kicsit az összképen, de nem annyira, hogy a fő üzenet képes legyen megjelenni. Már csak azért sem, mert Markopolos a lelkiismeretes munkáján keresztül elmentette az SEC felé leadott anyagait, és az egyiket mellékletként bele is tette a könyvbe. Ebben felsorol nem kevesebb mint 26 gyanús jelet (ún. red flag-et) Madoff esetén, ami hatalmas segítség, és kitűnő iskolapélda lehet bárkinek, aki hasonló befektetést szeretne elbírálni - még akkor is, ha a 26 pont között van némi tartalmi átfedés. Ha Markopolos nyavalygása, és unalmas magánéletének részletei (okkal), vagy a "nyomozás" története (ok nélkül) nem érdekes számodra, csak a melléklet miatt is érdemes megvenni a könyvet. Mert Ponzi-k, Madoff-ok, és Tribuszerné-k mindig is lesznek, és misztikus módon olyanok is, akik belesétálnak a csapdájukba. Ám azok közül egy sem, akik elolvassák ezt a könyvet és felhasználják ennek a tanulságait.

A Hedge Fund Tale (Barton Biggs)

A tőzsde ugyan egy végtelenül izgalmas terület, mégis kevesen próbálkoznak azzal, hogy regényt írjanak róla. Az ok világos: a külső szemlélő számára a "brókerek világa" felfoghatatlanul bonyolultnak tűnik (persze nem az), és kevés író vállalkozik arra, hogy elmagyarázza a főbb fogalmakat, vagy akár az idézőjelben lévőhöz hasonló sztereotípiákból kirángassa az olvasótábort. Nagy kár, mert a műfajban nagy lehetőségek rejlenek. Mégis, akik megpróbálkoznak, a sémák mocsarába süllyedve maximum anyagi sikert tudnak aratni, mint Arthur Hailey híres író a Moneychangers-el (itthon Bankemberek néven futott, már 1984-ben kiadták, így gyerekként azért érdekes élményt nyújtott, helyenként erősen nyomasztó tartalommal). Más a helyzet akkor, ha nem egy író fog hozzá, hogy megismerjen egy területet, hanem valaki, aki az adott témakör ismerője, üljön le és írjon egy regényt. Még inkább felkapjuk a fejünket, ha az a valaki a Wall Street élő legendája.

Barton Biggs már a hatvanas években egy külön Hedge Fund-ot indított, évekkel Soros előtt, nem sokkal az úttörőnek számító Alfred W Jones után, és évtizedekkel megelőzve az ágazat első nagy fellendülését. Ezt követően három évtizedet töltött a Morgan Stanley berkein belül, ahol létrehozta és nagyon sokáig vezette a vállalat vagyonkezelési üzletágát. Már hetvenéves is elmúlt, amikor ismét saját Hedge Fund-ot indított, amit csak tavaly bekövetkezett halála után zártak be. Biggs nemcsak emiatt elképesztően nagy tapasztalatú ismerője a területnek, hanem azért is, mert számos karriert látott felívelni pályafutása során. Az egyik ilyen az ágazat egyik leginkább tisztelt alakjáé, Stanley Druckenmiller-t, aki egyébként Biggs unokahúgát vette el feleségül. A szerző nagy szerencséje, hogy fiatal korában kevésbé volt fogékony a tőzsde iránt, ezért egy ideig irodalmat hallgatott az ország egyik legnagyobb koponyákat tömörítő egyetemén, a Yale-en, de egy banknál befektetési vezetőként dolgozó apja hatása miatt mégis a szakmában kötött ki. Úgy látszik azonban, hogy írással kapcsolatos vágyait nem adta fel, mert idős korában három regényt is kiadott. Ezek egyike a Hedge Fund Tale. 

A könyv lassan és kissé unalmasan indul. A film, és valószínűleg a regényírási tanfolyamokon gyakran hangoztatott alapelv, hogy a történet drámaiságának kémiája szempontjából alapvető fontosságú a karakterek háttértörténetének a megalkotása. Ezt azonban a legtöbb könyv nem tárgyalja olyan részletességgel, mint a Hedge Fund Tale, ami miatt vagy átlapozással, vagy ásítások mellett lehet átlépni az első fejezeteken. Ahogy azonban a főhős egy befektetési bank back-office részlegéről átkerül az elemzői, majd a portfólió menedzsmenti és Hedge Fund területre, a dolgok szerencsés fordulatot vesznek. Nem vagyok a terület nagy ismerője, de alapos okom van feltételezni, hogy Biggs könyve nem jelent ékkövet az irodalom területén, ezért a szerző egy érdekes megoldással pótolja a művészeti értékben keletkezett űrt. A módszer véleményem szerint működik, de ebben valószínűleg megoszlanak a vélemények. A lényeg, hogy a főhős és csapatának lépéseit, illetve az elemzések alapjának gerincét egyszerű grafikonokon mutatja be, és helyenként ehhez világos magyarázatot fűz. Ha úgy tetszik egy kicsit, persze a terjedelmi korlátok miatt csak felületes módon, de szakmázgat. 

Ennek során egy tipikus, bő másfél évtizedes karrierút bontakozik ki a szemünk előtt, ami tele van tanulságokkal, és egy-két befektetési stratégia főbb irányvonalával. Még több szó esik az ágazat belső működéséről, akár az üzleti modellekről, akár a Hedge Fund döntéshozókat érő nyomásról, vagy a belső harcokról legyen szó. Nemcsak ezt teszi érdekessé a könyvet. Biggs, aki élete szinte teljes egészét New York és Connecticut legjobb utcáiban töltötte, pontos rálátással bírt a Hedge Fund-okból meggazdagodott réteg magánéletére is. Így szóba kerülnek a belső viszonyok, az elit zártsága, a pénzszórás, a sznobizmus terjedése, a házak és magánrepülők, és persze nagyon sok szó esik a golfról is, amire Biggs - nem minden ok nélkül - a befektetési szakma versengő mivoltának a tükörképére tekint. Az ezzel kapcsolatos részek hordozzák a mű legsokkolóbb részét, ami a kompetitív környezet végsőkig kegyetlen természetet mutatja be azzal, ahogyan óvodás korú gyerekeknek kell a szüleik nélkül egyfajta felvételi vizsgán részt venni, hogy bekerülhessenek a legjobb magán iskolába.  

A szerző feltűnően sokat és konkrétan beszél a pénzről. Pontosan tudjuk, hogy a fontosabb szereplők mikor és mennyi pénzt keresnek, és milyen jutalékstruktúrákból áll össze, sőt még az ajándékozási illeték adózása is szóba kerül. Ezeknél a részeknél azért eléggé érezhető, hogy Biggs a hosszú Wall Street-i karrierje során alaposan elszakadt a hétköznapi emberek valóságától. Nehéz a főszereplővel és ifjú feleségével azonosulni, amikor évi 270 000 dollárból kell nyomorogniuk, még a csillagászati Manhattan-ben lévő bérleti díjak tudatában is. Szintén nehezen dolgozható fel, amikor a főhős és társa által leggyengébbnek tartott elemzőket ugyan az év végével elbocsátják, de azért még kitömik őket egy 750 000 dolláros bónusz csekkel. Akik maradnak, azok persze ennél sokkal több pénzt kapnak. Ha már a számításokról esik szó, Biggs egy megdöbbentő hibát is elkövetett a könyvben, ami nem lehet véletlen, hiszen pár mondattal később a kapott eredménnyel érvel részletesen, amikor egy Hedge Fund fix jutalékbevételéről esik szó. Nehéz elhinni még róla is, hogy ennyire nem figyelt oda, de még inkább azt, hogy ez a lektornak vagy szerkesztőnek sem tűnt fel. 

Persze ez az eset, csak növeli azt a benyomást, hogy a befektetési terület elsősorban nem is a nagy tudásról, hanem a kockázatvállalásról, a pszichikai képességekről, és a munkabírásról szól. A könyvben ugyanis hősként ünnepelnek olyan embereket, akik egy viszonylag egyszerű alapelvre alapozzák teljes stratégiájukat, igen kevés tapasztalattal a hátuk mögött. Hasonló ez, mint a Dreyfus könyvben a Hunter-be fektetett túlzó és korainak bizonyult bizalom. Biggs persze tudja, hogy ez milyen problémákat hozhat magával, és ez idővel a cselekményben is megmutatkozik. Mégis, kissé zavaró, hogy befektetési veteránok talicskával hordják be a pénzt a jó időszakokban néhány fiatalhoz, ami ekkora fokozaton még a Wall Street-en sem tűnik életszerűnek. Szintén nehezen emészthető meg, hogy a sünit a címlapról persze itt sem lehetett kihagyni, de még bízhatnánk benne, hogy csupán arról van szó, hogy a kiadó erőltette rá az akaratát Biggs-re, esetleg a megkérdezése nélkül döntött így.  Nemrég kiadott új könyve azonban már a Diary of a HedgeHog címen fut, így nem maradnak kétségeink.

A Hedge Fund Tale azonban még így is egy kellemes szórakozást nyújtó könyv, ami nem marad tanulságok nélkül, így a stratégiájukban és saját magukban korlátlanul bízó befektetőknek hasznos olvasmány lehet.

---

A teljes Befektetési Szakoridalom ajánlás, letölthető ide kattintva PDF formátumban.

Egyedi nézőpont, sült krumplival tálalva

Sok hirtelen sztárolt hős (és hirtelen bukás) van Amerikában. Ebben a blog bejegyzésben is egy ilyen sztár hedge fund menedzserről, de még inkább az általa megvett vállalatról fogok írni. Mert hogy a tengerentúlon nemcsak sztár ügyvédek vannak, mint hazánkban, hanem sztár spekulánsok, de még inkább befektetők. Olyan spekulánsok, mint például David Tepper, aki idén minden bizonnyal a legtöbb pénzt kereste, mert a hedge fund-ja jutalékaiból egyes értesülések szerint 2,5 milliárd dollárt keresett. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy még februárban bevásárolt olyan nagy bankrészvényekből, mint például a Citigroup. Nem tudta előre, hogy mi lesz a piacon, de nem osztotta azok véleményét, amelyek szerint ezek a vállalatok teljes államosításra kerülnek, ami a részvényesek vagyonának elvesztését jelentette volna (állami segítség nélkül ez elkerülhetetlen lett volna valószínűleg). Tepper-re amúgy is jellemzőek az ilyen koncentrált és erősen spekulatív húzások, amikkel néha veszteségeket is elszenved, például a nagy autógyártók beszállítójának papírjain. (Tepper egyébként azért szimpatikus, mert John Henry után az első híres spekuláns, aki részt vásárolt egy nagy amerikai sportklubból, az ő esetében a Pittsburgh Steelers-ből. Amiatt viszont kevésbé lesz szimpatikus, hogy azzal a feltétellel támogatta volt iskoláját, hogy az felveszi az ő nevét).

Bár az elmúlt 9 hónap után úgy néz ki, hogy az év hasonló sikerekben bővelkedett, az igaz siker az, hogy a válság nem járt a pénzügyi szektor összeomlásával és az, hogy a reálgazdaság odaát csak viszonylag enyhe mértékben esett vissza - mindennek további közösségi eladósodás volt az ára. Viszont ha a pénzügyi szektort, vagy akár a tőzsdét nézzük, akkor azt látjuk, hogy még mindig nagyok a veszteségek. Például ha egy részvény 60%-ot veszít az értékéből, majd arról a pontról emelkedik 100%-ot, akkor hiába nagyobb az első szám a másodiknál, a részvény az eredeti helyzethez képest még mindig 20%-os visszaesésben van. Persze ennél még sokkal inkább hajmeresztő számok is vannak.
Tehát a sikertörténetek mostanában nem éppen megszokottak. Mégis ilyen az, amiről a minap olvastam. Ritkán foglalkozom fundamentális elemzéssel, de most egy érdekes esemény miatt erről az oldalról néztem meg egy részvényt.

A Steak 'n' Shake (SNS) első ránézésre egy teljesen átlagos amerikai étteremlánc. Sajtburger marhahússal, sültkrumpli, milkshake - és ezzel el is mondtam majdnem a teljes étlapot. Itthon talán a Friday's áll a megtelepedett amerikai láncok közül hozzá a legközelebb.

Több szempontból a vállalat akár egy tipikus Peter Lynch célpont is lehetne. Szolgáltatóipar, világos termékekkel, erős menedzsmenttel, és ami talán a legfontosabb: még kevesebb, mint az amerikai államok felében sincsenek jelen, a nemzetközi jelenlétről nem is beszélve. Ráadásul három állam kivételével (Florida, Texas, Illinois) éppen a legszegényebbekben, a déli területeken (pl. Alabama), középnyugaton (pl. Nebraska), és a válság által sújtott leépülő iparú államokban (pl. Michigan). Ez jelenti egyrészt azt, hogy a válság miatt az emberek odaát az olcsóbb éttermeket célozzák meg (arrafelé egyelőre nem az a jellemző a középrétegeknél mint itthon, hogy azzal spórolnak, hogy gyorsétterembe sem mennek el és otthon főznek, hanem válogatnak az éttermek között, az életszínvonal különbség még mindig nagy). Még inkább jelenti azonban a potenciált a terjeszkedésre. Ha már mindenhol ott lennének, akkor kicsi a tér növekedésre, lásd mostanában a Starbucks-ot. Viszont csak az Egyesült Államokban 29 további állam, azok közül is a gazdagabbak, a meglévő államokban is fehér foltot jelentő nagyvárosok komoly, vásárlóképes keresletet jelenthetnek. A franchise rendszer pedig gyors terjeszkedés lehetőségét is megteremti. Lynch egy külön fejezetet szentelt a könyvében az éttermi részvényeknek, szerette őket, és külön írt az unalmas tevékenységet űzőkről is, és lássuk be: hamburgert árulni sültkrumplival nem valami érdekes.

Az angolul tudóknak érdemes elolvasni a társaság vezetője, Sardar Biglari által a befektetőknek írt levelet. Egy élmény ilyet látni, nagyon ritka az ennyire közvetlen, mégis céltudatos és professzionális hozzáállás. Biglari egyébként még csak harmincas évei elején jár, máris vannak, akik a következő Buffett-et vagy Lampert-et látják benne. Nem véletlenül, hiszen egy sor olyan lépést csinál, ami az ő hosszútávú, alapos, hordaszellemnek ellenszegülő, és kérlelhetetlen következetességgel végigvitt megközelítésükre utal. Az SNS vezére saját hedge fund-ján keresztül vásárolta be magát az étteremláncba és azóta egy sor érdekes húzással hívta fel magára és cégére a figyelmet (noha ő maga alig ad interjúkat, inkább kerüli a nyilvánosságot).

Az aktuális esemény, ami megragadta a figyelmem egy ún. inverz felosztás volt (az angol kifejezés a "reverse split", ami talán visszafordított részvénymegosztást jelentene, de az inverz jobban hangzó fordítás, a továbbiakban a nem éppen szerencsés "felosztás" szó helyett is a "split"-et használom). A split egyszerűsítve ugye azt jelenti, hogy egy részvény értékét adott számmal elosztjuk, és ugyanezzel a számmal megszorozva megkapjuk a részvények számát. Ha volt 10 db részvényed XYZ cég papírjaiból 100 dollárért, akkor ha a split 10-az-1-hez történik, akkor lesz 100 db részvényed 10 dollárért. Mindkét esetben a részvények értéke 1000 dollár, így a split által a kezedben lévő befektetés értéke közvetlenül nem változik, és közvetve is csak enyhe mértékben. A társaságok azért csinálják ezt, hogy a kisebb pénztárcájú befektetők is könnyebben, hatékonyabb allokálás mellett férjenek hozzá a részvényükhöz. Ha valakinek a fenti példa mellett 190 dollárja van egy adott befektetésre, akkor csak egy részvényt tud venni, és lesz "felesleges" 90 dollárja. A split után viszont 19 részvénye lesz, és egyetlen cent sem marad ki. Ha hazai részvénypiacról az OTP példáját lehet felhozni, amikor pár éve szintén "tizedelte" egy papír árfolyamát, és a részvényszámot tízszeresére emelte.

Nos, az SNS ennek éppen az ellenkezőjét tette. A nem sokkal 10 dollár felett járó, komoly intézmények szemszögébe alig-alig beleilleszkedő részvény értékét meghúszszorozta (természetesen a részvényszám huszadára való csökkentésével), és így az árfolyamot egészen más dimenziókba helyezte, 300 dollár közelébe. Azt gondolhatnánk, hogy az árfolyamnak önmagában, viszonyítási pont nélkül nincs semmi jelentősége, de az SNS vezetése úgy gondolja, hogy ezzel kivehetik a játékot a daytrader-ek és spekulánsok kezéből, és magukhoz vonzhatják a komoly, hosszútávú befektetőket, ezzel enyhítve a rövidtávú nyomást, ami a piac mohóságából fakad. Ha ismerős az ötlet, az nem véletlen. Warren Buffett, a világ egyik leggazdagabb embere 40 éve kerek perec megtagadja a split lehetőségét, így egyetlen részvény árfolyama ma 100 000 dollár környékén mozog, és jórészt tényleg csak hosszútávú befektetők foglalkoznak vele. Biglari az SNS kapcsán a levél 8. oldalán indokol egyszerűen és világosan.

Ami szintén Lampert-re és Buffett-re emlékeztet: kezd kialakulni egy holding. A cég éppen a napokban egy biztosítótársaságra tett vételi ajánlatot. Biglari jelzi is, hogy a növekvő szabad pénzállományt más ágazatokba fogja befektetni, így még várhatóak hasonló lépések. Buffett cége, a Berkshire Hathaway is egy textilgyártó üzem volt, Warren-ünk még azzal sem törődött, hogy a nevét megváltoztassa, csak csinálta, amihez értett: befektetett. Az ő egyik nagy sikere volt a Geico biztosítótársaságba való bevásárlás, az SNS is mintha ebben is az ő útját követné.

Az idei év fordulópontot jelentett a társaság számára, amely 4 éve a lejtőn volt. A forgalom 2005 után először stagnált, majd csökkent is, a nyereség pedig zuhanórepülésbe kapcsolt és tavaly már veszteséget termelt. A kulcs, a terjeszkedés és a holding mellett a profitrátában van. a negyedik oldalon leírja, hogy egységenként napi 20 további vendég (4-5 család) becsábítása évente 20 millió dollárral növelné meg az árbevételt. Ez nem hangzik soknak, de Niglari jelzi, a profitráták alacsonyak, a közvetlen költség kicsi, több pincért nemigen kell alkalmazni, az ételek olcsók, asztal pedig még van). Így ennek a növekménynek a nagy része nyereségként csapódna le, és ez az apró teljesítmény nagyjából megháromszorozná a nyereséget, de még ha a 2005-ös profit rekorddal is számolunk, akkor is 60%-os plusszt jelentett volna akkor, ha naponta 20 vendéggel több van éttermenként.

Ahogy már feljebb említettem, önmagában az SNS részvényesekkel való kommunikációja is eredeti. Például a levélben gyakorlatilag kupont nyújtanak át a részvényeseknek, amit magukra és a barátaikra költhetnek. Olcsó megoldásnak tűnik, de sokszorosan megtérülhet. Érdekes még az is, hogy nincs Befektetői Kapcsolattartó, és elmondásuk alapján nem fecsérlik az idejüket konferenciahívásokra az elemzőkkel és a sajtóval, és nem mennek road-show-kra sem. A befektetési bankárok pénztárcáját sem szeretnék vastagítani. Magasról tesznek a a rövidtávú részvénypiaci várakozásokra.

Persze mindez relatív ismertséget is hoz a cégnek, és ennek megvannak a hátulütői is. Az árfolyam már most jelentős bevétel növekedésben és (többek között) nettó eredményhányad javulásban reménykedő piacról árulkodik. Az étteremlánc amerikai méretekkel nézve viszonylag kis kapitalizációval bír, ez fokozott kockázatot jelent a pénzügyi piacok viharai közepette. A növekedési lehetőségek nagysága finoman szólva is nehezen kalkulálható. Még ha csak fundamentális alapon és 5+ évre döntenék is, akkor sem vásárolnák most a részvényekből. Talán egy hosszútávú (itt: sok hónap) konszolidáció és az idő előrehaladtával javuló mutatók, vagy komoly korrekció és legkevesebb változatlan belső mutatók mellett, de akkor sem biztos.

A lényeg számomra nem ez. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy élmény lesz figyelni, ahogy a Steak 'n' Shake sorsa alakul, ahogy vélhetően "továbbmegy a buffetti úton", és az, ahogyan magáénak tudhatja az egyedi nézőpontot, ami most és később is inspirációt jelenthet mindenkinek, aki a befektetési területen ügyfélként vagy szakmabeliként van.

Bár nem biztos, hogy nem lesz új blog bejegyzés idén, de ezúton kívánok a blog olvasóinak Kellemes Ünnepeket!

A híres eltűnt 1987-es dokumentumfilm

(ezt a bejegyzést érthetetlen okokból rosszul tördeli a Blogger, szavakat vág szét külön sorokba egyes böngészőkben, és még javítani sem lehet, összeolvasva őket minden értelmet nyer)

Paul Tudor Jones napjaink egyik legsikeresebb Hedge Fund Manager-e. A világ 400 leggazdagabb emberének egyike, a legnagyobb 30-ba tartozó Hedge Fund vezére, élő legendává mégis akkor vált, amikor "előrejelezte" az 1987-es tőzsdekrachot, és többszáz millió dollárt keresett magának és ügyfeleinek.

Régóta tudott volt, hogy néhány hónappal a nagy siker előtt készült róla és cégéről egy dokumentumfilm, amiben a várakozásairól is beszámol, noha maga a film sokkal inkább portré és módszertan-pszichológia (amennyit közel egy óra megenged). A dokumentumfilm nyilvános lett, de mivel ez még a nagy siker előtt volt, kevesen látták. Jones pedig néhány évre rá kikötötte, hogy ne forgalmazzák azt tovább.

Most mégis megjelent a film, én is először láttam, és jó pár meglepő mozzanat lerombolta néhány előítéletemet.

• A dokumentumfilm akkor készült, amikor Jones cége ottani mércével igen kicsi volt, 125 millió dollárt kezelt, 22 alkalmazottal. Magát Jones-t is alig ismerte valaki. Ennek ellenére szinte végig úgy viselkedik, mint aki már a legnagyobbak egyike. Biztosan sokan vannak, akik ezt arroganciának tekintenék, én sokkal inkánbb szenvedélyességnek és céltudatosságnak látom. Részletes tanácsokat ad a mentális felkészültségről, és a szakma buktatóiról.
• Az elemzési módszerek - legalábbis amit mutatnak belőle - félelmetesen egyszerűek. A leginkább megdöbbentő az, hogy egymásra pakolták a 29-es és a 87-es indexek grafikonjait és ez alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az meg fog ismétlődni. Egy bizonyos pontig maximálisan bevált a számításuk. Utána viszont éppen az ellenkezője történt (nem kizárt, hogy ezért nem forgalmazták tovább a filmet), ugyanis a filmben elhangzó elképzeléseikkel szemben a krachból gyorsan kilábalt a világ és nem történt 5-6 évnyi szenvedés, ahogy azt Jones és fő elemzője és ő maga is gondolta. Ugyanakkor ez a példa rávilágít arra, hogy akkor is lehet valaki sikeres, ha homlokegyenest az ellenkezője történik annak amit gondol (és persze fordítva). Nem véletlen, hogy Paul Tudor Jones kihangsúlyozza a kockázatkezelés jelentőségét, és az sem, hogy cége a 87-et követő időszakban (feltételezések szerint egy év kivételével) tovább növekedett.
• Az idegeskedés, kiabálás, lábrázás teljesen általános, különösen a hajóskapitány, azaz Jones esetén. Bár a kereskedési stratégiája nem épül pontos szabályokra, sokkal inkább intuitív, ezért érthető a folyamatos feszültség, ekkorára egy professzionális és nagy tétekben utazó trader esetén nem igazán számítanánk. Néhány telefonbeszélgetés egyesen arra emlékeztet, ami tíz éve volt az "üvegkabinban", vagyis a BÉT egykori nyílt kikiáltásos termének előterében, ahonnak egy üvegfal mögül lehetett követni az árfolyamokat és a kereskedés látványát.
• Sokat változott a világ azóta. A szemüvegek, a monitorok, a frizurák, és önmagában az, hogy telefonon adják a megbízásokat, ma már nagyon furcsának tűnik.
• Nagyon látványos, hogy egy tranzakció útját végigkövetik, különösen a kereskedési terem hangulatát sikerült megragadni. Bár ez a teljes film alig egytizedét teheti ki (a a többiben Jones és kollégái bölcselkedik), már önmagában ezért érdemes megnézni.
• Nehéz ezek után meghatározni Paul Tudor Jones sikerét, hiszen sok a tévedés, a felesleges jósolgatás, idegeskedés, és kevés a kézzelfogható tudás. Sokkal inkább a megérzés, a piaci pszichológia játszhat főszerepet. Jones maga is kijelenti egyik interjújában, hogy nyereségének jóval több mint felét köszönheti a technikai elemzésnek. Sokan a mai napig azt hiszik, hogy technikai elemzésből senki sem gazdagodott meg, ez az egyik legbutább és mégis legszívósabb mítosz. Lista azokról akik használták a technikai elemzést és gazdagok és sikeresek itt (értelemszerűen a teljesség igénye nélkül).

A film az 1987-es Paul Tudor Jones-ról (a reklám eltüntetéséhez a "Close to play-"re kattints):

Illetve a film eredeti helyéhez tartozó link, ha a videó nem működne:

http://www.marketfolly.com/2009/07/paul-tudor-jones-1987-pbs-film-trader.html

(a fenti rövid interjú részlet egy több Hedge Fund vezetővel készült riportból van, érdemes mindegyiket elolvasni)

Költségesdi az előírások tükrében

Az egyik kedvencem az alapkezelő cégek közül sokáig a Superfund volt, bizonyos szempontból ma is az. Elsősorban nem is a teljesítmény miatt, hanem azért mert egyedülállóak voltak abban, hogy a nyugati mércével mérve kispénzű emberekkel is megismertessék és megszerettessék az olyan befektetési lehetőségeket, mint az abszolút hozamot megcélzó, magas kockázatot vállaló, technikai elemzést alapul vevő és automatizált stratégiát nyújtó alternatív megoldásokat. 1996-ban kezdték, és az elsőként induló - egyébként legkisebb kockázatú, mégis zászlóshajó alapjuk közel 15%-ot ért el valamennyi költség levonása után. Ezt nagyon kevesen tudják utánuk csinálni. A jobbára kis ügyfelek megcélzásának azonban ára van, és ez az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerül.

Az első a marketing. Amíg a nagy ügyfelek évtizedek óta ismerik az ilyen lehetőségeket, addig a kisbefektetők közül kevesen, és közülük is többségében olyanok, akik az Internet elterjedésével tanultak ezekről. Emiatt, ha a Superfund üzmegazdaságos méretűre szeretné alapjait növelni, komolyan bele kell nyúlnia a zsebébe. Meg is teszi. A világ 20 pontján vannak irodái, jellemzően olyan helyeken, amiért sokat kell fizetni, például New York-ban a Fifth Avenue-n, vagy Bécsben a Duna mellett, itt én is voltam és igencsak impozáns berendezést láttam. Emellett lapátolja bele a pénzt a sport szponzorációba, saját autósport sorozatot rendeztek, és egy időben még a Forma-1 egyik csapata is kapott pénzt tőlük, így a Minardiban Baumgartner Zsolt is az ő logojuk alatt szerezte meg egyetlen pontját. Mostanában a World Awards szponzorálásával próbálkoznak.

A másik az adminisztráció. Nem kell részletezni, hogy egyetlen 10 m EUR-t befektető ügyféllel mennyivel kevesebb idő és költségigény van, mint 1000 db 10 000 EUR-t befektetővel, az eredmény pedig ugyanaz. Itt nem csupán arról van szó, hogy 1000 alkalommal kell egyetlen papírt aláírni, de a törvényi előírások miatt inkább dokumentumhalmazokat, ami több időt, több embert, több irodateret, drágábban fenntartható adatbázisokat jelent.

Ráadásul a sok ügyfél miatt az alapok csak nyilvánosak lehetnek, ami további törvényi nehézségeket jelent. Könyvvizsgáló, letétkezelő, forgalmazó, jogászok, közzététel, stb. Ezek a költségek alapok esetén kikerülhetetlenek, akár szükség van rá a gyakorlatban, akár nem, akár szeretné az ügyfél, akár nem, jogszabály írja elő őket.

Mindezek oda vezetnek, hogy a befektetésre jutó fajlagos költségek magasabbak lesznek. Hogy ennek milyen következményei vannak, arra remek példát szolgáltat az egyik legmagasabb kockázatú alapjuk a "Superfund C EUR SICAV". Az alábbi táblázatban jól látszik, hogy sokáig nem ért el jó eredményt, majd 2008-ban a türelmet kiugró eredményekkel jutalmazta, hiszen költségek levonása után ért el 67%-ot. Majd az alap értékét alig 7 hónap alatt szinte lefelezte. Így összességében majdnem minden befektető veszteségben van, kivéve azok, akik az alap fennállása óta eltelt 57 hónapból 5-ben vásároltak szerencsés időzítéssel. (a táblázatban 1000 EUR-s befektetés értéke látható, az utolsó oszlopban az éves hozammal)


Ha megnézzük a díjakat, akkor viszont más megvilágításba helyeződik a kép. Egyrészt ott van a 35%-os sikerdíj, ami nemzetközi összehasonlításban kifejezetten magasnak mondható, bár van magasabb is. Ami még inkább meglepő, az a havi (!) fél százalékos fix díj. Ez átlagos terheléssel évi 6%-ot jelent, és ennyire hosszú idő alatt már számottevő a mértéke. Modelleztem, hogy az ismert adatok birtokában, az alap mit ért volna el bruttó hozamként, azaz bármiféle díjak nélkül. Reálérték helyett nominális értékkel számoltam, és néhány - valószínűsíthetően az eredményre lényeges hatást nem gyakorló - egyszerűsítést alkalmaztam.


Az eredmény figyelemreméltó. A -26% helyett pozitív, +29,3%-os hozamot kapunk, éves szinten 5,6%-ot, ami az ismert pénzügyi piacokon volt körülményeket tekintve egyáltalán nem rossz eredmény. A grafikonon az is látszik, hogy amíg nem volt új csúcs, nem is volt sikerdíj, ezért a két vonal lassan és fokozatosan távolodik egymástól ahhoz képest, hogy a 42. hónaptól az új maximumok miatt a sikerdíjak okán sokkal nagyobb távolságot vesz fel. Ez utóbbi díjtétel bár magas, de levonásának időpontjában valós teljesítmény áll mögötte, és korrekt abból a szempontból, hogy amíg egy 1000 EUR-s befektetés nem megy el 1459 EUR-ig, addig nem lesz újabb sikerdíj, ezért is érdekes a Superfund-nak a jó eredmény.

Sokkal érdekesebb, hogy a fix díj mennyit jelentett ennyi idő alatt. Nos, azt látjuk, hogy eddig 1000 EUR-ra összesen 285 EUR-t, ami egyértelmű, hogy alapvető módon változtatta meg az alap teljesítményét. Nézzük meg, hogy a fenti sikerdíjjal, de fix díj nélkül mi lett volna az eredmény.


A hozam így is pozitív, szemben a valós 26%-os mínusszal, ráadásul, amikor és ha jönnek az új csúcsok, a különbség még szembetűnőbb lehet. Ráadásul a modell alapján a Superfund közel 400 EUR bevételre tett szert, ami az eredeti sikerdíjnak több mint a másfélszerese és a teljes díjnak a háromnegyede önmagában, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a jobb teljesítmény miatt többlet tőkét vonzhatott volna az alap, ezzel növelve a bevételeit. Ha tehát nincs a teljes jogi és adminisztrációs hercehurca, szinte mindenki jobban jár akinek a jó eredmény az érdeke (a befektetést kitaláló és azt kezelő cég, befektetők), és mindenki rosszabbul, akinek ez majdnem mindegy.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy nem tudjuk, a havi 0,5%-os díj mekkora részét képezi a Superfund és partnereinek esetleges mohósága, a valódi költségekkel szemben (maga a Superfund ennek a felét kapja a dokumentumokat tanulmányozva, de nem tudjuk ebből mennyi a kötelező költségelem). Akárhogy is a kirívóan magas éves 6% önmagában tönkretette az alapot (bár nem biztos, hogy végleg). Az ilyen jellegű, kockázatosabb és bonyolultabb alapoknál 2-3% a megszokott, és ennyi valós költség merül fel jellemzően, nem kis része a szabályozás miatt.

Ez két dolgot jelent:

• Az erősebb kutya... A kisebb de több befektetés esetén a fajlagos költségek és az előírások is magasabbak és szigorúbbak. Ha gazdag vagy és több millió EUR-t teszel be például egy Hedge Fund-ba, ez az előnyöd megvan, ami a fenti számok tükrében kevesebb mint 5 év alatt is több tíz százalékot jelenthet.
• Ritkán éri meg drága alapot választani, azonos kategórián belül, a jellemző 20% körüli sikerdíjak és éves fix 2-3% körüli éves díjak ismeretében.
• Általában is érdemes olyan alapot választani, ahol minél nagyobb a sikerdíj aránya a fix díjakkal szemben.
  
• Minél szigorúbb a szabályozás, annál több a költség, és mivel az ügyletben résztvevő cégek csak addig a pontig finanszírozzák ezt, amíg megéri nekik, ezért ennek nagy részét így is, úgy is a befektetők fogják megfizetni. A mostanában érzékelhető szabályozás szigorítása irént fokozódó nyomásnak akarva-akaratlanul ez lesz az eredménye, így az ez iránt nyomuló politikusok végső soron a saját választóikkal szúrnak ki. Nem azt mondom, hogy a szabályozás és annak szigorítása alapvetően rossz, hanem azt, hogy ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy a vélt vagy valós biztonságérzésnek ne kellene megfizetni az árát. Pláne úgy, hogy azt kötelezően ránk kényszerítik, akár akarjuk, akár nem.
  

Kevesebb milliárdos

A Forbes kijött a szokásos évi, világ leggazdagabb embereit felsoroló listával. Ahogy várható volt, ezúttal már a gazdagok vagyona is jelentősen megcsappant a válsággal párhuzamosan. Néhány megállapítás, távirati stílusban:

• Érdemes megnézni az árral szemben gazdagodók listájának látványos példáit (kb. 8%-a a teljes sokaságnak, aki keresett is tavaly). Több zseniális Hedge Fund vezető is látható a nyertesek között, például Simons, Soros, Arnold, és persze az eddig egyszer-de-akkor-nagyon Paulson is.
• De az, hogy nem önmagában a Hedge Fund a siker záloga, arra rávilágít a tény, hogy 38 az ágazatból a listára került személyből 28 volt képes fent maradni, és a többségük vagyona megcsappant.
  
• Bloomberg sikerének valószínűleg a teteje környékén jár, ahogy a célpiac elszenvedte a legnagyobb pofonokat az egész gazdaságban.
• Nagyon látváyos, hogy Amerika gazdagjai relatív értelemben még nyertek is a válságon, hiába onnan indult ki ez az egész. Már nem Moszkva, hanem újra New York a világ gazdagjainak fővárosa, a legtöbb milliárdossal, és az amerikaik aránya 7%-kal, vagyonuk aránya 3%-kal nőtt a listán. Mind a kettő közel van az 50%-hoz, vagyis a világ népességének 5%-át adó ország majdnem a felét ellenőrzi a listának még mindig, sőt aránya nőtt. A jövőre nézve azt gyanítom, hogy ez szép lassan csökkenni fog.
  
• A lista első 50 helyéből négyet a svédek béreltek ki maguknak (ha a családokat összevonjuk, akkor hármat), ami egy Magyarországnál kevesebb lakosú országtól nem rossz teljesítmény. Bár Svédországban kezdték, de hárman közülük már nem élnek ott, éppen a nagy adóterhek miatt. A svéd innovációhoz viszont hozzájárul az erős oktatási rendszer, amit a nagy adókból finanszíroznak. Ez bizonyíték arra, hogy nemcsak egy út vezet egy ország sikeréhez.
  
• Továbbra sincs a listán Péterffy Tamás, az Interactive Brokers tulajdonosa. Ez teljes rejtély, hiszen a tulajdonrésze közel 90%, és a csoport saját tőkéje most már 4 milliárd dollár felett van, hiszen tavaly az adózás előtti eredmény már meghaladta az 1,2 milliárd dollárt. A piacon alaposan lecsökkent értékelési mutatókkal számolva, továbbra is 10 milliárd dollárt ér Péterffy részesedése.
• Az oroszok mélyrepülésével, a technológiai szektor gyengélkedésével és a nagy Internet-forradalmár réteg kiöregedésével igencsak csökkent a fiatalos szerepe a listán, főként az előkelő helyeken, és az átlagéletkor is felfelé tolódott. Szemléletes példának most már csak a Google-fiúk maradtak, és persze John Arnold. Egy újabb technológiai boom hozhat egy másik hullámot, ami lehet nanotechnológia, biotechnológia, vagy a megújuló energiaforrások területe.
• 5-10 évig nem várok jelentős változást a lista elején. A trónfosztás 2015 környékén következhet be először, akinek jelenleg jó esélye van erre: a Google alapítói Brin és Page, a svájci biotech guru Bertarelli (most már inkább a kockázati tőkés cége által), az indiai gyáros Ambani, a szintén indiai hipermarket láncba átmozduló Sunil (nem Lakhsmi) Mittal, iletve a brazil bányászcég tulajdonos Batista.
  
• Az elkövetkezendő 5 évben a befektetés kezeléssel fogallkozók száma megduplázódhat a listán, főként az abszolút hozam területén tevékenykedők által.
  
• Magyar állampolgár nincs a listán, és az elkövetkezendő 10 évben erre csak Demján Sándornak van némi esélye.
  

A legnagyobbak egy asztalnál

Milyen lenne együtt látni Sorost, Simons-t, Griffith-et, és Paulson-t egy asztalnál, ahogy elmondják a véleményüket a jelenlegi válságról? Hála az amerikai Kongresszusnak, ez létrejött. Angolul jól értő, pénzügyi piacok általános természetére kíváncsiak, de főként a legzseniálisabb Hedge Fund rajongók ;) számára kötelező:




Kb. két óra, chipset és kólát ne felejtsetek el előkészíteni.

Soha nem ment ilyen rosszul a Hedge Fund-oknak...de ez nem feltétlenül baj!

(A cikk előtt egy fontos információ. A Figyelő a "16 blog, amit olvasni érdemes" című cikkében ezt a blog-ot is említette, és külön felhívta a figyelmet arra, hogy időnként a politikusok befektetési szokásait is elemezni szoktam. Hogy a hetilap olvasóinak ne kelljen külön keresgélnie, nekik ezen a linken összegyűjtve elérhetővé tettem az ezzel a témakörrel kapcsolatos bejegyzéseket.)

A gyakran kockázatos, egyedi stratégiákat, és abszolút hozamú megoldásokat felvonultató, közel 2000 milliárd dollárt kezelő Hedge Fund iparág még sosem állt év közben olyan rosszul mint idén.

Az egyik legszélesebb körben figyelt index augusztusban már a harmadik egymást követő hónapban mutatott csökkenést, és az év egészében is közel 5%-os veszteséget mutat. A legrosszabbul a feltörekvő részvénypiacokra fektető alapok jártak, akik egyetlen hónap alatt több mint 5%-ot vesztettek. Az idei évben sokáig sikertörténetnek számító energiába (főként olaj) fektető alapok is 2%-ot veszítettek a nyár végén, és a csökkenés vélhetően ebben a hónapban is folytatódik.

Az ilyen ingadozások bőven a normális kategóriába tartoznak, a legtöbb Hedge Fund ekkora, vagy ennél akár lényegesen nagyobb ingadozásokat is szokott produkálni, ez az ilyen jellegű befektetéseknek ez olyan velejárója, mint a tengernek a hullám.

Van azonban a statisztikáknak egy érdekes oldala is. Augusztusban például az ilyen jellegű alapok közel 40%-a nyereséget ért el. A legnagyobb Hedge Fund-oknak pedig a harmadánál csökkent a kezelt összeg (a változás egyik összetevője az elért eredmény), a többi növekedést tudott elérni az első félévben. Ez merőben eltér szinte minden hagyományos befektetési alap típustól.

Ha a részvénypiac esik, akkor szinte minden részvényalap esik. Például a hazai alapoknál, a tiszta részvény kategóriában kivétel nélkül mindegyik alap veszteséges 3-6-12-24 hónapos időtávokban.

A hazai besorolásnál egyetlen olyan kategória van, amelyikben találhatóak olyan alapok, amelyek a Hedge Fund-ok által gyakran alkalmazott abszolút hozam megközelítést alkalmazzák (köztük mi is). Ők jellemzően a származtatott kategóriában találhatóak, ahol többek között az árfolyamesésen is lehet nyereséget csinálni. Ebben a csoportban is vannak veszteséges alapok, de akad jócskán pozitív hozamot felmutató megoldás is.

Nem véletlen, hogy a fent említett statisztikáknál is látszik: van olyan terület, ahol az eredmények széles sávban szóródnak (Hedge Fund-ok, és itthon a számraztatott alapok kategóriájának többsége). Ez sokkal jobb, és sokkal több lehetőséget ad, mint a legtöbb kategória, ahol minden befektetési lehetőség nagyon hasonló eredményeket tud felmutatni, legyen szó részvényekről, kötvényekről, árupiacokról, vagy akár ingatlanokról.

Nem kell feltétlenül sodródnunk az árral.

Ha érdekelnek hasonló tippek, és szeretnél egy érdekes tanulmányt olvasni a kockázatos befektetések előnyeiről (nem tévedés: előnyeiről), akkor iratkozz fel hírlevelünkre!

Soros lehetne a világ leggazdagabb embere?

Ahogy frissítettem a második Alapozó előadásunk leírását, és néhány szót beleírtam Soros Györgyről, akiről egyébként röviden beszélünk is az előadás során, egy érdekes kérdés merült fel bennem. Miért van az, hogy minden idők egyik legdörzsöltebb spekulánsa, bár elképesztő vagyont halmozott fel, jócskán elmarad például Warren Buffett-től a leggazdagabb emberek listáján?

Az egyik ok a viszonylag késői kezdés. Soros majdnem 40 évesen indította saját valóban spekulánsi karrierjét, amikor a vele egykorú Buffett már több mint 15 éve űzte az ipart. Így hiába ért el nagyjából hasonló hozamokat mint az Omahai Bölcs, "lemaradását" nem tudta behozni.

A másik ok, pedig a főként Nyílt Társadalommal kapcsolatos szervezetek jótékony célú támogatása. Egyes források szerint Soros 20 év alatt kb. 5 milliárd dollárt adományozott. De mi lett volna, ha az összeget befekteti?

A kérdésre rendkívül nehéz még megközelítő választ is adni. Még ha a fenti számok helyesek is, akkor is több bizonytalansági tényező is van a képben.

1. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor és milyen összegeket adományozott.
2. Nem tudjuk, hogy milyen hozamot ért volna el a többletbefektetéseken.
3. Valamint nem tudjuk, hogy a többletbefektetések nagysága mennyire korlátozta volna le a lehetőségeit.

De azért a számokkal el lehet játszani...

Az első pont kapcsán egy lineárisan növekvő adományozási összeggel kalkuláltam, a visszatekintő átlagos hozamok és a jelenlegi vagyona alapján.

A második pont kapcsán 5 verzióval számoltam. Bár Soros éves átlagos hozamai 20% feletti tartományban vannak, én óvatosan 5-10-15-20-25% forgatókönyvekkel kalkuláltam.

A harmadik pontot szinte lehetetlen jól modellezni, itt azt vettem számításba, hogy a kilencvenes évek végén 20 milliárd dollár felett ütközött túlméret miatti nehézségekbe a Quantum Fund atyja, így ebbe egy növekedést lassító korrekciós tényezőt tettem.

Persze az egészet többféle variációval végignéztem, végül ezt találtam a fiktív valósághoz legközelebbinek.


A legvalószínűbb, hogy hozamai szelídültek volna az utóbbi években, még akkor is, ha 2006-os, 8,8 mrd dolláros vagyonához tavaly 2,7 mrd dollárt keresett, így a 15%-os hozamot tartom a legvalószínűbbnek. Ez alapján mai vagyona a Nyílt Társadalom Intézet nélkül éppen átlépné a 38 milliárd dolláros határt. Mégis úgy gondolom, hogy így döntött bölcsebben, hiszen tevékenysége nagy mértékben hozzájárult számos demokrácia kiépítéséhez.
Ha képes lett volna megtartani a 20%-os vagy afeletti hozamokat, akkor pedig ma a világ leggazdagabb embere lenne. De mindez csak a feltételes mód világába tartozik, ki tudja, hogy mi más került volna a képbe, ha Soros másként dönt tevékenysége felől.

Hogyan lehetséges, hogy a jelenlegi és a táblázatban szereplő fiktív vagyon eltérése négyszeres? A magyarázat az "újrabefektetés csodájában" rejlik, vagyis a 20 év alatt felhalmozott tőke viszonylag magas hozam mellett, a nyereségek visszaforgatásával többszörös eltéréseket képes okozni. Számos gazdag és szegény ember között ez az egyetlen faktor jelenti a válaszvonalat.

Hogyan volt képes Soros és más Hedge Fund-ok ilyen kiugró hozamokra? Pontos választ nem adhatok, ők is évtizedek alatt fejlesztették ki tudásukat és stratégiájukat. De hamarosan a Hedge Fund stratégiákról egy kicsit bővebben fogok...eddig tőlem nem látott módon információkat átadni. Részletek a hírlevélben, ha eddig nem iratkoztál fel.

---

ez is egy érdekes cikk, végre magyarul a legnagyobb HF-ok világáról:

http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=5&i=99612

(csak pár napig érhető el)

+ emlékeztetnék mindenkit a linkgyűjteményre:

hedgefund.lap.hu

A régi, jól bevált...

Az egyik leggyakrabban elhangzó kétely az első befektetési alapunk indítása kapcsán az volt, hogy mivel csak most indulunk alapkezeléssel (hiába van 4 éves tanácsadási és 10 éves trading tapasztalat - többek között), túl korai beszállni, és ugyan tetszik nekik a hozzáállás és a lendületünk, látják is szakértelmet, de várnak 1-3 évet, hogy lássák hogyan teljesít az alap.

Azt kell mondjam, hogy teljes mértékben meg tudom érteni ezt az érvelést, még akkor is, ha nem feltétlenül racionális, hanem érzelmi-óvatossági oldalról közelíti meg a kérdést. Fogorvosból is szívesebben választjuk azt, aki 20 éve van a szakmában és már a szüleink fogát is ő tömte, mint egy egyetemről pár éve kijött ifjú titánt.

Első blikkre ellentmondani látszik az érvelésnek az alábbi cikk, angolul tudóknak. A lényege: több ezer jellemzően abszolút hozamú alap (hedge fund-ok, amelyek általában hasonló megközelítést alkalmaznak) adatait átvizsgálva 1996 óta a tanulmány szerzői arra az eredményre jutottak, hogy az új alapok éves átlagban kb. 6%-kal múlták felül a régieket, egyébként ez a tavalyi év folyamán is így történt. A fő ok minden bizonnyal a bizonyítani vágyás, a lendület, de legfőképpen a nagyobb kockázati szintekben keresendők. Egy fiatal alap kezelői szeretnének feltörni, ezért hajlandóak többet rizikózni (nem a társasjáték), míg egy régebbi szereplő kevésbé hajlamos kockára tenni, amit már elért. Az adatban az is közrejátszhat, hogy a régebbi és sikeres fund-ok elértek egy olyan méretet, ahol a teljesítményük már számottevő nyomás alá került, talán túl nagyok lettek a piacon. Fontos még kiemelni, hogy átlagos adatokról van szó, a közel 10 000 db-os hedge fund univerzumban valószínűleg százával találunk kivételeket is.

De a lényeg:

Figyelem! Az óvatossági megközelítés, és a fenti statisztika nem ellentétei egymásnak és nem is cáfolják meg egymást. Az adatok éppen azt mutatják, hogy egy új abszolút hozamú alap nagyobb valószínűséggel hoz magasabb hozamot, de nagyobb kockázatot és értékingadozást is kell vállalni érte. Ez nem való mindenkinek. Tehát az új alapok nem jobbak vagy rosszabbak, hanem (átlagában) kockázatosabbak és magasabb hozamot hoznak.
Ha ez részünkről rendben van, például azért mert tőkénknek csak a 10%-át szeretnénk kockázatos befektetésbe tenni (én 20-80% közöttit javaslok, minél több időnk van, annál feljebb), legyen az 1 000 000 Ft és annak 10%-a: 100 000 Ft, vagy akár 15 000 000 Ft és annak 10%-a: 1 500 000 Ft, akkor azt nyugodtan tehetjük egy teljesen új abszolút hozamú alapba is, nem egy van palettán, így nem feltétlenül mondhatjuk azt, hogy hazabeszélek.

De egy kicsit mindenképpen: a BWM Meggyőzően Kockázatos Alap forgalmazási időszaka tegnappal elkezdődött, mostantól lehet új befektetést fogadni, és az Alap oldalának alján nyomon lehet követni annak alakulását is. Később, ha már több hónap eltelt, lesznek hozam adatok, táblázatok, majd kellő idő elteltével grafikon is.

Egy érdekes táblázat - Visszajelzés

Jó pár hete betettem egy táblázatot ide a blog-ba, és kértem, hogy írjátok meg a véleményeteket. Csak annyit árultam el, hogy egy hedge fund havi szintre lebontott teljesítményét mutatja. A táblázat:

A visszajelzések alapján hamar rájöttem, hogy egy igen nagy hibát követtem el, nemcsak most, hanem rendszeresen a blog-ban, Többször előfordult ugyanis, hogy feltettem egy-egy nyitott kérdést, esetleg feladványt, majd utána "megmondtam a tutit", vagyis kissé talán bölcselkedve kifejtettem a véleményemet. De szerintem senki sincs az általános igazság birtokában, így az ilyen jellegű kérdések a legtöbb esetben maximum egy eszmecsere kiindulópontjául szolgálhatnak. Most kifejezetten az volt a célom, hogy egy nagyon nagy ingadozású, de eredményes alap részletes teljesítményére ránézve megnézzük, hogy kinek mennyire elfogadható az ilyen jellegű befektetés. Hangsúlyozom, hogy minden amit itt olvashattok, a blog olvasói és az én személyes véleményem.

A fenti alap Bill Dunn nevéhez fűződik, aki egyike az egyik legrégebbi mechanikus (előre beállított, emberi véleményt és érzelmeket kiszűrő), trendkövető stratégiát alkalmazó befektetési programoknak. Az általa 25 év alatt elért valamivel több mint 13%-os éves eredmény jónak mondható, hiszen túlteljesítette a részvénypiaci átlagos hozamokat, éves szinten kb 3%-kal, ami ekkora idő alatt több mint dupla akkora tőkét jelent. 1-2%-kal a hosszútávú hedge fund indexhozamokat is megverte, ami nem látványos, de szignifikáns különbség. Szintén fontos kiemelni, hogy a fenti eredmények a díjak levonása utáni, nettó hozamok, tehát a valós teljesítmény efelett van.

Más megvilágításba kerül a táblázat, ha megnézzük az eredmények ingadozását is. A legjobb szó, amit erre használni lehet, az izzasztó. 7 olyan év is van, amikor veszteségel zárt az alap, kivétel nélkül mindegyikben 10% felettivel. A legrosszabb hónap 30% feletti mínuszt mutatott, de rajta kívül még három olyan hónap volt, amikor 20% feletti veszteség volt. Különösen szembetűnő amikor 4 hónap alatt a tőke több mint 45%-a "ledarálásra" került 1985-ben. Nagyon sok ideje tart a 2003-ban kezdődött, 40%-ot megközelítő Drawdown is, itt három egymást követő veszteséges év is volt. Az jól látszik, hogy 2002 végéig egyike volt a legjobb trendkövető stratégiáknak Bill Dunn módszere, utána viszont úgy járt, mint aki egy alagútban száguldozva megpördül az autójával, és nagy sebességgel hol az egyik, hol a másik falnak ütközött. Mostanra úgy tűnik, sikerült ismét egyenesbe hozni az autót. Nehéz felmérni, de első és második látásra is az az érzésünk, hogy az ilyen időszakok talán már nem természetes részei egy-egy hasonló stratégia eredményeinek.

Az igazi kérdés mégsem ez. Olyan kérdéseket helyénvaló inkább feltenni, amire nincs egységes válasz, és mindenkinek magának kell megválaszolnia. Például:

Elviselünk-e ehhez hasonló ingadozásokat a magasabb, de nem garantált hozam reményében lelkileg?
Ha igen, tőkénk hány százalékát tudjuk befektetni legalább középtávra, hogy általános anyagi helyzetünk rövidtávon ez ne befolyásolja?
Hol húzzuk meg azt a határt, aminél többet időben vagy drawdown-ban nem szeretnénk vállalni?

Mert az esetek többségében érdemes nagyobb ingadozásokat, drawdown-okat és kockázatot vállalni, de - többek között - a fenti kérdések tükrében ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Ha viszont ezek megválaszolásra kerülnek, sokkal könnyebb dolgunk van.

Reakciók:

"HA! valódi táblázat, és nem szórakozol az olvasóval valami szívgörbével :), akkor az, hogy brutál magas tőkeáttétellel mehet. -30%-ot csinálni egy hónap alatt... Ott rúgnám ki a tradert... :)"

Amennyiben ott és akkor abban a döntési helyzetben vagyok, lehet hogy én is. De amit előre nem lehetett tudni, ott és akkor az rossz döntés is let volna, mert közel 30%-ot csinált a rendszerük három hónap alatt, majd egy nem igazán elmozduló év után 72%-ot.

"És az a szakasz összesesen 4 hó alatt produkál -60%-ot... Szerintem nem valós az adatsor, mert vagy a tradereket rúgták volna ki, vagy a brókercég stoppolja a kereskedést, vagy bármi egyéb, de felfüggesztik az alapot... :)"

Nincs 60, de tényleg nagyon komoly visszaesés. A brókercég csak akkor függesztené fel a kereskedést, ha nincs elegendő letét, vagy nem tud kényszerlikvidálni pozíciókat.

"Ha valós, akkor nagyon szabad keze van a kezelőjének, kb 8-10x-es tőkeáttételt és pozinként 2-3% körüli max. DD-t tippelek..."

Szerintem mindegyik paraméter stimmel, a szabad kéz oka a mechanikus rendszer.

"Nekem először az tűnik fel, hogy kb. ugyanannyi veszteséges hónap van, mint nyeresége, mégis jelentősen pozitív eredményt ért el összességében."

Igen, ez tipikusan trendkövetőre utal, aki a veszteségeket gyorsan levágja, és néha nagyot kaszál a gyors trendszerű mozgásokon.

"A másik dolog, hogy 2007 augusztus az alap történetének 3. legrosszabb hónapja volt, ami egy 1984-ben indult alaptól érdekes. Július-augusztus páros is a legrosszabb két hónapok egyike. Gondolom valami matematikai modellek alapján kereskedő alap lehet."

Telitalálat.

"Szerintem ennyire nem kell " túlspilázni" a témát. Ezen azt kell látni, hogy 24 év alatt 24-szeres lett a tőke értéke. Ennyi. Ez itt a lényeg: a hosszú táv."

Részben igaz, de a fenti tényezők és kérdések tükrében.

"Ez a táblázat sztem azért van itt, mert a Balázs azt szeretné, ha hosszú távra váltanánk át a gondolkodásunkat a befektetéseket illetően. Absz. egyetértek, mert én is azt gondolom már lassan, hogy a nyugdíjamat is így kellene megteremtenem ( sőt a gyerek " indításáról" nem is beszélve ). Oda tenni 2-3M-et 15-20 évre aztán legyen a végén belőle 50-60M ( vagy még több, a gyereknek meg egy lakás ára, mire oda kerül időben pl.)Szóval, erről van itt szó............hosszútáv, értettem."

Bár igazad van, de el akartam kerülni, hogy ráerőltessem bárkire azt a vélekedést. Hangsúlyozom, hogy a fent leírtak alapján lehet a "hosszútáv" az üzenet.

"Nekem pont az tűnik fel, hogy hedge fund, rohadt nagy kilengés (tőkeáttételes nagy valszeg), aztán hoz nyamvadt éves 13%-ot, ezt ennél jóval kisebb rizikóval, Buffett-es fókuszáltal simán verni lehet. "

Igen, feltűnően nagy a kilengés. A Buffett féle eredmény valamivel kisebb drawdown-okkal operál, de nem verte volna meg Dunn-ékat. Ugyanis 95-ig hasonló eredményt produkáltak, talán enyhe Buffett előny volt, ami a kilencvenes évek második felében és 2002-ig eltűnt, sőt Dunn volt a jobb, de azóta nagyjából kiegyenlítődhetett a helyzet. Buffett-ék 20% körüli éves átlagos hozamai 96-ig tartottak, azóta 10% körülire szelidült ez a szám, ami a körülmények tekintetében még mindig jó.

"(Így ránézésre mintha jelentősen nőtt volna 2000 óta a szórás)"

Igen, és ekkor jött a három nehéz esztendő. Kérdés, hogy ők változtattak valamit, vagy a piac volt nehezebb. Más trendkövetőket elnézve az utóbbira tippelek.

"2003-ban realizáltam volna az addigi nyereséget(az összeget átrakom egy kötvényalapba), majd várok egy új pozíciót, amikor az összeget visszahelyezhetem."

De mi adta volna erre a jelzést?

"az adatokból nekem ez jött le. a brokernetnél én ezt csinálom 2. éve kisebb-nagyobb sikerrel.a szerintem az alappal semmi gond, hosszútávon ez egy reális hozam."

Igen, lásd fent.

Hallgasd a Café-t holnap!

Ahogy pár napja már jeleztem: holnap reggel leszek vendég a Radio Café "Milliók Reggelire" című műsorában. Akit érdekelnek a hedge fund guruk, a többtizmilliárd dolláros kvantitatív alapok, technikai elemzés magasabb régiói, annak mindenképpen érdemes hallgatni az adást. Már csak azért is, mert külön erre az alkalomra készítettem egy érdekes tanulmányt azokról az emberekről, akik a fenti üzletben utazva gazdagodtak meg, méghozzá nem is kicsit. A tanulmány csak a műsort hallgatóknak jár, az elérhetőségét csak ott fogom megadni, aki nem hallgatja meg, máshonnan nem tudhatja meg (legfeljebb egy ismerősétől, aki viszont hallgatja az adást). A cikk éjfélkor lekerül a helyéről, ezért ha érdekel, csak holnap tudod letölteni.

A Radio Café Budapesten és környékén az FM 98.6-on hallható. A másik lehetőség, hogy online hallgatod az adást holnap reggel itt:

http://www.radiocafe.hu/index.php?op=content&id=-1&sid=248


---

Nem tartozik ide, de éppen most olvastam az alábbi cikket, és olyannyira egyetértek vele, hogy megosztom. Azoknak javaslom elolvasásra, akiket érdekel a magyar gazdaság, a gazdaságpolitika. A cikk szerzője egyike a legszimpatikusabb, legjózanabb magyar milliárdosoknak: Bojár Gábor. Már a cím is zseniális:

Adóreform vagy maszatolás tovább

Kellemes rádióhallgatást, és újságolvasást kívánok! :)

1125 dollármilliárdos él a világon

Közülük - személyes véleményem alapján - a legnagyobb zseniket sorolom fel . Ők azok, akik csupán azzal gazdagodtak meg, hogy jó befektetők (sokkal többen vannak, itt csak a legérdekesebbeket válogattam ki).

Warren Buffett

Soros György

Steve Cohen

James Simons

Paul Tudor Jones

David Shaw

Kenneth Griffin

John Arnold

Magyar szemmel a lista kapcsán nagyon zavaró, hogy nem található meg rajta sem Demján Sándor, sem Csányi Sándor (bár ő "csak" az 1 milliárd dolláros határ környékén mozog). Szintén érthetetlen, hogy Péterffy Tamás miért nincs a listán, pedig előkelő helyen kellene lennie.

Ezzel szemben a listára fel tudott kerülni egy taxis. :)

Egy érdekes táblázat

Az alábbi táblázat egy hedge fund elmúlt 25 évének teljesítményét mutatja. (kattintással kinagyítható) Mi a véleményetek?

Renaissance és a tőkeáttétel

Az olvasói levelek között a Bloomberg Magazine lehozta a véleményemet az év cikkéről. Bár csak a látványosan dícsérő részeket ollózták ki, így kissé ömlengős lett, de végül is a véleményemet tükrözi :)

Ami igazán érdekes, az kettővel lejjebb Jeffrey Smith véleménye. Szerinte a cikk elfelejtette kifejteni, hogy a kiugró eredményeket tőkeáttétel segítségével érték el, ha ezt nem használták volna fel, akkor (példul ha 50%-ot értek el ötszörös tőkeáttétellel) az eredmény csak az átlagos éves részvénypiaci hozammal, 10%-kal egyenlő.
Ez a vélemény azonban nagyon felületes. A magas tőkeáttétel magasabb kockázattal is jár. Ötszörös állandó tőkeáttétel (és pár egyéb feltétel) esetén 20%-os részvénypiaci visszaeséssel a teljes saját tőkét elveszítheti az adott cég. Márpedig a részvénypiac ennél sokkal nagyobb drawdown-okat is kénytelen elviselni. Sőt, 20% közeli esés akár pár hónap alatt is bekövetkezhet, mint az elmúlt időszakban láthattuk.

Ha a fundamentális tényezőktől eltekintünk (Simons-ék eltekintenek), akkor két lehetőség van megverni a piaci hozamot és/vagy javítani annak kockázatát: időzítés és/vagy tőkeáttétel. A levél írója szerint csak az első alkalmazása az igazi teljesítmény, a második nem? Ugyan már!

Amiben mégis jó irányba tesz ügyetlen lépést Smith levele: a Renaissance nem tesz közzé semmilyen számot a kockázatáról, drawdown-okról, stb. a nyilvánosság felé. Augusztusban azonban láthattuk, hogy ott is komoly ingadozásokat kell elviselniük a befektetőknek.

Drawdown nélkül nincs eredmény.
Nincsen rózsa tövis nélkül.
Nemhogy a csillagokig, de még a kerti fa csúcsáig sem egyenes az út.

(Folytathatnám a népi bölcsességeket, de szerintem már mindenki érti.)

---

Ennek kapcsán érdekesség, hogy Simons-ék, magukhoz képest gyenge évet zártak tavaly. Volt olyan alapjuk, amelyik negatívban zárta az évet. Ez a nem alacsony kockázatú eszközökbe fektető alapok kb 95%-val 10 évből legalább 3-ban előfordul, de ne feledjük: a Renaissance Technologies az ágazat legjobbja és 1982, vagyis az indulás óta egyetlen alkalommal sem lett ilyen rossz 12 hónapjuk. De összesítésben még így is ők a legjobbak! Ha valaki ismer jobb eredményeket produkáló céget, akkor írja be a kommentekbe.

Az év cikke

Az év cikke arról az emberről, akit a legjobban tisztelek a vagyonkezelők között:

James Harris Simons

1000% egyetlen év alatt?

Ha rendszeresen olvasod a pénzügyi sajtót, akkor a fenti címmel valószínűleg nem először találkozol, hiszen az elmúlt napokban cikkek százai árasztották el a netet, az RSS olvasókat, és a hagyományos újságokat is. Íme egy példa.

Óva intenék mindenkit, hogy az ilyen híreket (és az esetenként felületes hírmagyarázatokat) olvasva bárki is abban a hitben ringassa magát, hogy reális ekkora hozamot elérni. A cikkekben szereplő hedge fund jelzáloghitelhez kapcsolódó pénzügyi termékeket shortolt, amelyek piaca, legalábbis annak egy része az elmúlt hónapokban összeomlott.

De mi is a shortolás tulajdonképpen? Egyszerűen megfogalmazva: árfolyamesésre történő spekuláció. A gyakorlatban ez oly módon történik, hogy kölcsönveszünk valamilyen értékpapírt például 100 dolláron, és azt eladjuk a piacon. Később - optimális esetben alacsonyabb áron - visszavesszük, ez legyen 50 dollár. Az értékpapírt visszaadjuk a tulajdonosának. Nyereségünk a költségeket nem számítva 50 dollár, hiszen 50 dolláron vásároltunk és 100 dolláron adtunk el. A nyereség szempontjából vajmi kevés jelentősége van, hogy időrendi sorrendben az eladás volt előbb és a vásárlás később.

Akik mindent azonnal kiszámolnak, valószínűleg már érzik, hogy ezzel még nem teljes a kép. Ha eladok egy kölcsönvett értékpapírt 100 dolláron, akkor az 0, azaz nulla dollárnál semmiképpen sem eshet lejjebb. Így a maximális nyereségünk 100 dollár, ennél többet keresni matematikai képtelenség. Ahhoz, hogy ez a 100 dollár 1000%-ot jelentsen, a befektetett tőkénknek értelemszerűen 10 dollárnak kell lennie (100/10=1000%). Másképp megfogalmazva: 10 dolláros tőkével spekuláltunk egy 100 dolláros eszköz árfolyamváltozására (itt: esésére), ez tízszeres tőkeáttételt jelent. (Hogy a tőkeáttétel létrehozása miképpen történhet, arra ezer út van, és könyveket lehet vele megtölteni)

Mi történik akkor, ha rosszul időzítettünk? Ha az árfolyam emelkedni kezd, akár csak 5%-ot, vagyis 5 dollárt, tőként felét már el is veszítettük. 10% esetén pedig az egészet. Ráadásul a fenti hedge fund és a jelzálogtermékek esetén ugyan nagy árfolyamzuhanás volt, de bizonyosan nem 100%-os, így a tőkeáttétel valószínűleg jóval magasabb volt a tízszeres értéknél, ezért már 2-6%-os ellenirányú árfolyammozgás is csődbe vihette volna az alapot.

Mondanom sem kell, hogy ez már bőven túlmutat az ésszerű kockázatvállalás határain. Az újságcikkekben ezúttal csak a pozitív szenzáció jelent meg, és nem számolnak be arról a többszáz alapról, amelyik ekkora tőkeáttétellel, vagy ennél akár sokkal kisebbel is nagyot veszített.

A lottójátékosok is összességében több tízmilliárdot veszítenek egy évben, de van köztük néhány, amelyik nyer pár milliárdot. Az újságok erről számolnak be, vagy ha nemcsak erről, akkor is erre kapjuk fel a fejünket. Ez pedig elég ahhoz, hogy a lottózók ábrándozását újból és újból felélénkítse.

Tőzsdeguruk tündöklése és bukása

Bár a hosszú hétvége nagyrészét munkával töltöttem, minden nap tudtam 2-3 órányi időt szakítani olvasásra, aminek során a Tőzsdeguruk tündöklése és bukása c., itthon nemrég megjelent könyvet fejeztem be.

A mű a Long Term Capital Management (LTCM) lassan egy évtizede bekövetkezett bukásáról szól, és bár a jelenséget még az Egyesült Államokban is kevesen ismerik, itthon mégis ez a második olyan könyv, ami kifejezetten a fenti cég felemelkedését és bukását írja le. Az LTCM története máig valamennyi befektetési zseni és hedge fund manager rémálmaiban kísért, és 8 éven keresztül a világ legnagyobb pénzügyi csődjeként volt ismert. A cég a Wall Street legismertebb koponyáit gyűjtötte össze, hogy ún. arbitrázs (vagy annak vélt) ügyletek által szédítően magas hozamokat célozzanak meg, kizárólag nagybefektetők pénzét kezelve. A vállalkozásban tulajdonos és stratégiai szinten döntéshozó volt két 1997-ben közgazdasági Nobel-díjat kapó tudós: Scholes és Merton is. A cég egy darabig valóban elképesztő hozamokat produkált és korának egyik legnagyobb ilyen tevékenységű alapjává nőtte ki magát. De a kezelt vagyonnal olyan mértékű tőkeáttételt értek el, ami nagyon kockázatossá tette az alapot. Ennek meg is lett az eredménye, az itthon orosz válságként emlékezetes, 1998 augusztus és szeptember hónapjaiban bekövetkezett események hatására a cég szinte a teljes tőkéjét elvesztette. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a legmagasabb pénzügyi szinteken kellett egyeztetni az Egyesült Államokban, hogy a sok százmilliárd dolláros pozíciók ne taszítsálk még nagyobb válságba a piacokat. (korábbi bejegyzések, ahol említettem az LTCM-et)

Az első könyv, Talált Pénz címmel jelent meg jópár éve a hazai piacon, és nekem nagyon tetszett. Az egyetlen hibája talán az volt, hogy csak egy nagyon szűk rétegnek szólt, a többieknek bizonyára száraz, szakmai zsargonokban fuldokló, nehéz mű benyomását keltette.

A Tőzsdeguruk tündöklése és bukása minden fronton igyekszik ezt elkerülni. A szerző nagy energiákat fordít arra, hogy izgalmassá, és egyben pergővé tegye a történetet. Gyors, vibráló események zajlanak a szemünk előtt, ahol filmeket meghazudtoló módon bukkanak fel a balsors előjelei, és az érzelmek gyakran túlcsorognak a szakmai részek magyarázata felett.
A magyar kiadás lektora pedig egy pillanatra sem engedi el a kezünket, és rendszeresen megállítja a mesélőt, hogy a fontosabb részeket elmagyarázza nekünk. Elsőre azt hihetnénk, hogy ez idegesítő, de meglepő módon ennek éppen az ellenkezője igaz, mindjárt kiderül miért is.
A szerző ugyanis látványosan átesik a ló másik oldalára, és hatalmasat puffan, de mint egy részegnek a berúgás estéjén, senki sem mondja meg neki: "Öreg, tápászkodj fel a földről, most már nagyon ciki, amit művelsz". Az érzelmi hullámok, a karakterábrázolás színpadias megjelenítése és a drámai fordulatok között elveszik a történet lényege, és a tárgyilagosság. Lowenstein, az író mindenképpen nagyot akar mondani, ezért a könyv második felében, egy idős tanár szájba rágós módján próbálja nevelni az olvasót: "Kisfiam, látod hogy más megötütte a bokáját, ezért ilyet nem szabad csinálni!". Fontos részletek felett elsiklik, és az LTCM vezetőit féke vesztett őrülteknek, kapzsiságukban elvakult habzó szájú szerencsételenekként tünteti fel. A sorok között mindvégig megbújik a pénzügyi világ iránt érzett undor. Az elfogultság, és a drámai hatásra való kompromisszumok nélküli törekedés fátyla végül sok részletet elfed. Ez olyannyira látványos, hogy a hazai kiadás lektora szinte példa nélkül álló módon egy bizonyos pontok kénytelen beleszólni a történetmesélés amúgy gördülékeny menetébe, jelezve hogy a szerző bizony csúsztat. Nem kicsit. Nagyon.

Kár ezért, mert máskülönben a Tőzsdeguruk tündöklése és bukása egy kifejezetten szórakoztató könyv, még a hibáival együtt is. Azon kevesek, akik pontosan értik miről van szó, némi morgás közepette túlléphetnek ezen, és egész jól szórakozhatnak. A nagy többség, akiknek tartogat újdonságot a mű, viszont köszönetet mondhat a magyar fordítás elsőre túlbuzgónak tűnő lektorának. De még az ő szokásosnak nem nevezhető megjegyzései ellenére is csak azoknak ajánlom a könyvet, akik mindig kritikusan néznek a dolgokra és nem fogadják el készpénznek, amit eléjük tesznek. Lowenstein könyve ugyanis nem objektív történetmeselés, hanem egy szórakoztatóan tálalt vélemény, semmi több.

---

További szakirodalom, befektetési és tőzsdei területen: Kattints ide!

Hoppá!

Még a legnagyobbak is át kell, hogy éljenek nehéz időszakokat. Napjaink talán legsikeresebb és sok szempontból legprofibb befektetési csapata, a James Simons (akiről említést teszek a legutóbbi cikkben is) vezette Reneissance Technologies levelét az utóbbi hetek teljesítményéről:

http://www.michaelcovel.com/archives/001313.html

(Szerintem egy ekkora és ilyen kockázatú és hozamot produkáló alapnál ez még bőven bele kell hogy férjen)

Valami bűzlik Chicagoban

Egy újabb hedge fund kénytelen kiüríteni irodáit, ezúttal egy nagy tekintélynek örvendő Harvard-i zseni, Jeffrey Larson által 2004-ben alapított alap, a Sowood fejezi be idejekorán. A jelzálogpiacon kb. ötszörös tőkeáttétel miatt saját tőkéjének mintegy felét veszítette el pár hét alatt Larson csapata. A segítség gyorsan jött, és pillanatok alatt átvette a Sowood pozícióit...jelentős diszkonttal. A 14 milliárdos nagytesó nem volt más, mint az egyik legfélelmetesebb alap, a Citadel, egyenesen a szeles városból, a határidős piacok mekkájából, Chicagóból.

A Citadel már tavaly is ügyesen csapott le az Amaranth földgáz piacon elfoglalt pozícióira, amit egy hirtelen, és mondjuk ki: gyanús piaci mozgás miatt nem tudott tovább finanszírozni a cég (ők maguk is megpróbáltak reklamálni, mert szerintük valaki manipulálhatta az árakat).

Ráadásul a Citadel egyike azon kevés 10 milliárd dollár feletti összeget kezelő hedge fund-oknak, akiket a nagy amerikai befektetési bankok nagyon szeretnek ám...és sok jutalékot kapnak tőlük (pl. az SAC híres arról hogy szándékosan nem nyomja le a jutalékokat és a brókercégek felé a legmagasabb összeget fizeti az Egyesült Államokban). Így aztán lehet jó tippeket kapni bizonyos cégek pozícióiról. Valószínűleg nem ártott az ügyben az sem, hogy Griffin, a Citadel alapítója és vezetője (nem mellesleg egyike annak az 5 amerikainak, aki "self-made" lett dollármilliárdos és még 40 éves kora előtt jár) szintén a Harvard-ról dobbantva kezdte meg karrierjét.

Persze mindez csak sejtés, írjátok be a kommentekbe, ha túl gyorsan gyártok összeesküvés elméleteket.

Hogyan értelmezzünk egy csődjelentést?

A napokban csődbe ment az egyik legnagyobb amerikai befektetési bank két hedge fund-ja. Erről egy közleményt is kiadtak, amelyikben sok a bullshit, de szerencsére van olyan blogger, aki a lényeget kiemeli nekünk itt. Angolul jól tudóknak érdemes elolvasni, én nagyon jót mulattam rajta :)