Az alábbiakban néhány ötletet szeretnék adni azoknak, akik a befektetési szakma iránt érdeklődő rokonuknak, barátjuknak szeretnének hasznos karácsonyi ajándékot adni, esetleg saját magukat szeretnék meglepni. Az ajánlottak többsége könyv, ahol rövid távú spekuláns, hosszabb távú befektető, a feltörekvő piac iránt érdeklődő, az elméleti háttérre kíváncsi, illetve a filmrajongó is talál kedvére valót.
Kezdő Kereskedő, Gazdag Kereskedő (Steve és Janna Burns)
Ez a könyv egészen rendhagyó a maga kategóriájában. Alig vannak benne száraz szakmai részletek, és nem a hagyományos felépítést követi. Ehelyett a mondanivaló egy életszerűnek szánt és sokszor annak is sikerült párbeszéd formájában jelenik meg. Ez a felépítés, és a téma nagy előnyt biztosít az olvasóknak, akik egy kicsit beleérezve a főhős helyzetébe, sokkal könnyebben azonosulhatnak vele, így átlátva azt, hogy a nehézségekkel nincsenek egyedül. Így talán kisebb nyomás alatt, könnyedebben lépnek át a buktatókon. A befektetési, és különösen a spekulánsi pályafutás során szinte soha nem a szakmai, hanem a mentális problémák okozzák a legtöbb gondot, ám eközben alig van olyan ember, aki erre kellő figyelmet és energiát fordítana. A könyv szerzője, Steve Burns ezt nem tudja megtenni helyettünk, de mindent megtesz azért, hogy erre rávegyen minket, és módszere erre alkalmas is lehet a többség számára.
Ám ami a könyv nagy lehetőségét adja, az felvet egy nagyon fontos kérdést, egy olyat, amire másfél évtizednyi tapasztalat után sem tudok én sem egyértelmű választ adni. Könnyű ugyanis eldönteni, hogy az író kikhez szól, de nagyon nehéz, hogy pontosan mikor, mely szakaszban szeretné megszólítani őket. Logikusnak tűnik, hogy mindjárt az elején, spekulánsi karrierjük legelején, de ahogy elmélyedünk a fejezetekben, kiderül, hogy ez sem tekinthető ideálisnak. Felmerülnek olyan fogalmak, amelyeket még a gyorsan tanulók is hónapok, akár évek után értenének meg. Hogy a zavart tovább növelje, Burns minden fejezethez további könyveket ajánl. Azt azonban nem mondja meg, hogy azt mikor érdemes elolvasni. Az egyes fejezetek között? Jó lenne, de ezt aligha tudná bárki is betartani. Ha a könyv vége után, akkor sorrendben? Ez nem kis zavart fog okozni. Hogy a probléma még nagyobb legyen, az ajánlott irodalom ritkán érint szakmai mélységeket, kivéve a pszichológiát, ami nagyon fontos, de nem kizárólagos. A fejek összekavarásában az író még itt sem állt meg, és valós előkészítés nélkül elkezdi kapargatni a technikai elemzés felszínét, de amit elkezd, azt sem fejezi be, csak egy furcsa, és rosszul időzített kóstolót ad. Pedig erre ott és akkor semmi szükség.
A könyv tanításai a klasszikus trendkövető, piacnak mindig igazat adó filozófiát követik, ami bizonyítottan az egyik legjobb megközelítésmód, bár Burns-nek nem ártott volna finoman jelezni, hogy ez nem feltétlenül az egyetlen üdvözítő út. Általában is jellemző a trend kereskedők többségére egyfajta kizárólagosság tudat, legyen szó pár éve magának kötögető spekulánsról, vagy az intézményi szinten évtizedeket eltöltő ravasz vén rókáról. Ha valaki nem kellő kritikai érzékkel veszi kézbe a kötetet, akkor ezzel egyben első osztályra vett jegyet Paul Tudor Jones, Ed Seykota, és Bill Dunn világába. Szó se róla, kellemes és hasznos hely, tele márványtömbbe véshető idézetekkel, és szép felülteljesítésekkel, de azért a világ tágabb ennél.
Külön dicséretet érdemel a magyar fordítás. Jól látszik, hogy olyan ember fordította, sőt hozta el hazánkba a művet, aki nemcsak mélyen beleásta magát a szakirodalomba, hanem aki ugyanúgy szembesült már valamikor a fejezetekben meglévő gyakorlati problémákkal, mint a Kezdő Kereskedőnek hívott főszereplő. Csak két olyan kifejezés fordítása volt, amivel nem értettem egyet. Az egyik a Hedge Fund-ok esetén itthon elterjedt, de félrevezető "fedezeti alap". A másik hibás kifejezés az alakzat, amely "csészére hasonlítottak fogantyúval", ám az itthon elterjedt sokkal szerencsésebb "fülescsésze" lett volna egyértelműen a jobb választás. Komolyabb jelentősége ennek nincs, hiszen a könyv nem a technikai elemzésről szól. Emellett a két példából az is látszik, hogy nagyítóval is szinte lehetetlen kérdéses pontot találni a fordítás szakmaiságában, így ebből a szempontból is nyugodt szívvel vehetjük meg a könyvet.
Maga a szerző egyébként nem választott szerencsés címet és alcímet a könyvnek. A cím önmagában még megkapó, és vissza is adja annak lényegét. Azonban a két főszereplő folyamatos "Kezdő Kereskedő" és "Gazdag Kereskedő" formában történő említése, ráadásul a párbeszédek között kissé szerencsétlen szöveget szül, de ami nagyobb baj: kissé el is idegeníti őket az olvasótól, amivel éppen ellentétes harcot vívott az író Burns házaspár. Sokkal szerencsésebb lett volna két könnyen megjegyezhető nevet adni nekik, ezzel közelebb hozva őket az olvasókhoz, erősítve a mű legnagyobb erényét.
Mindezen hibákkal együtt is bátran ajánlom ajándékként mindazoknak, akik első hónapjait, éveit tapossák a részvény-, határidős-, de még inkább a fokozottan veszélyes deviza kereskedésnek (és elsőssorban nem hosszú távú befektetésnek). Talán az a legjobb, ha ezzel kezdik, és utána nyergelnek át a könyvben is ajánlott további szakirodalomra, de azért arra is odafigyelnek, hogy ne csak szolgai módon ezekből válogassanak.
The Signal and the Noise (Nate Silver)
Két olyan könyvet is a figyelmedbe ajánlok, amelyek nem kifejezetten a befektetésekről szólnak, de mégis nagymértékben érintik a piacokat érintő ismereteinket, az előrejelzés és a gondolkodásmódról szólnak, sőt, egy-egy fejezetet a tőzsdei döntéshozatalnak is szentelnek. Az egyikük egy hazánkban ismeretlen, de a tengerentúlon már sztárként kezelt statisztikus, Nate Silver remekül időzített könyve. Silver tud egyet s mást az előrejelzésekről, hiszen először a baseball, majd a politika területén ért el elképesztő pontosságú sikereket. 2008-ban először Obama késő tavaszi, a vártnál magabiztosabb győzelmét jósolta meg egyes előválasztásokon, majd az őszi nyilvánvaló győzelmet nem meglepő módon, de annak mértékét már annál lenyűgözőbb precizitással jelezte előre. Idén a választásokon sokan kétségbe vonták Obama előnyét, főként az állami és a nemzeti közvéleménykutatások közötti eltérések miatt. Silver azonban az adatok mélyére ásott és ismét igen jó közelítéssel prognosztizálta a végső eredményeket. A könyvét pár héttel a választása napja előtt publikálta, amivel az őt, pontosabban elemzéseit övező felhajtást ügyesen használta fel. A Twitter-en külön mémet generált ezekben a hetekben a tevékenysége.
A könyv néhány statisztikai jelentőségű fogalom jellemzően szemléletes példákon keresztüli magyarázatát tartalmazza. Ám ezen felül egy fontos mondanivaló fonalát viszi végig a művön. Ezt egy kölcsönvett példával érzékelteti. Ebben kétfajta elemzőt különböztet meg (legyen szó bármilyen témakörről): a sünt és a rókát. Nagyon leegyszerűsítve arról van szó, hogy az előbbi nagyot akar jósolni, és a végsőkig ragaszkodik az elméletéhez. Az utóbbi viszont a körülmények ismeretében változtat az előrejelzésein. Silver tapasztalata szerint a rókák ravaszsága lehetővé teszi, hogy a végén sokkal pontosabb elemzést végezzen.
Ami a befektetési döntéseket illeti, érdemes fellapozni a 11. fejezetet. Silver szerint minden emberi döntés és ítélet lehet hibás, ebből következően annak kollektív lecsapódása, vagy eredője, így a piaci árfolyamok is ide tartoznak. Ezzel világosan mutat rá arra, amit tudunk: a piaci hatékonyság csak egyes elméleti szakemberek tankönyveiben létezik. Innentől fogva a lehetőségek végtelenek ugyan, de Silver gyorsan lehűti a kedélyeket. Ha láttunk is már részletesebb tanulmányokat, akkor is elismerhetjük, hogy a könyvben áttekinthető módon jelenik meg az előrejelzés művészetének szinte minden nehézsége. A szerző kitér arra is, hogy ez miért van, és megemlít néhány a pénzügyi viselkedéstan jelenségét (ezzel kapcsolatban még nagyon érdemes elolvasni Tversky és Kahneman munkásságát, és utóbbitól a nemrég megjelent Thinking Fast and Slow című művét, annak is főként a 20. fejezetét). Választ a hogyanra nem kapunk, Silver nem is igér ilyet, de számtalan csapdát, és érdekes statisztikát annál inkább, ami már elméleti szinten felkészíti az átlagos befektetőt a realitásérzékének megerősítésére.
Szintén fontos a jelzálogpiaccal kapcsolatos fejezet, ahol azzal kapcsolatban kapunk értékes, bár talán nem elég részletes leckét, hogy miként kerüljük el az out-of-sample, azaz a nem megfelelő mintavétel miatti (itt:) kockázat előrejelzés gyakran végzetesnek bizonyuló hibáját. Akik a válság előtt az összecsomagolt értékpapírokat és derivatívokat árazták, fájdalmas úton döbbenhettek rá arra, hogy mindig érdemes megvizsgálni a kiindulópontot, és adott esetben módosítani kell az eredeti hipotézisen. Silvernek köszönhetően mostantól még inkább tudatosul bennünk, hogy nem sünök, hanem rókák szeretnénk lenni.
The Fastest Billion (Charles Robertson és csapata)
A globális befektetési szakmában két nagyon sikeres cég is fut "Renaissance" név alatt. Az egyikük a Renaissance Technologies, amely a sokáig Jim Simons vezette Hedge Fund-ot jelöli, és amelyik két évtizeden át szállította megbízhatóan a 40% körüli nettó hozamokat titkosan kezelt kvantitatív stratégiái segítségével. Mégis, amikor azt mesélem valakinek, hogy Renaissance, egy egészen másik vállalat jut a többség eszébe, amelynek második szava a Capital. Nem éppen érdemtelenül, ugyanis a cégcsoport egyike a leginkább elismert hangoknak, ha a feltörekvő piacokról, és azon belül is főként Oroszországról van szó. Ez a könyv egy látványos kísérlet arra, hogy megváltoztassák a róluk élt képet, már ami a fókuszt illeti.
A könyvnek a címlapja mély harmóniában él annak tartalmával. Erődemonstráció, a kontinens már-már szuperhősként kezelése és a számok bűvölete, hiszen már a címben is található egy varázslatos, figyelemkeltő adat. A teljes mű ilyen. A szöveget nagyrészt magáénak tudó Charles Robertson fáradhatatlanul érvel Afrika mellett, méghozzá "izomból", de ezt nagyon jól csinálja. Amikor elolvastam a Bevezetőt, azt gondoltam, hogy talán még sosem láttam ennyire erős és hatásos nyitányt egyetlen non-fiction könyvben sem. Aztán továbbhaladva rá kellett jönnöm, hogy az egész alkotás pontosan ugyanilyen, és bevezetésről csak a fejezet címében volt szó, mert Robertson azonnal a húrok közé csap, és amit játszik az bizony Heavy Metal, de legalábbis Hard Rock.
Az adatok prezentálásának hatása olyan erős, hogy amikor egy alfejezet jelenik meg Ruanda és a korai Szingapur összehasonlításáról, amelyben az első mondat arról szól, hogy mit tapasztaltak, amikor megérkeztek Kigaliba, mégsem személyes élménybeszámolók, hanem adatok és újabb adatok érkeznek futószalagon, karöltve az ambíciózus kormányzati tervekkel, amiket akár egy újságból is megtudhatnánk. A szerkesztő gyorsan javít és közvetlenül ezután egy érdekes történet elmesélését teszi lehetővé egy mára országhatárokon túlnyúló kisvállalat gyors sikeréről. Itt érdemes kiemelni, hogy az eredmények a vállalkozás vezetői szerint a gyorsan bővülő helyi középosztálynak köszönhetőek. Mindezen adathalmok és példák persze nem jelentetnek mást, mint szemérmetlen propagandát az Afrikába történő befektetés és a Renaissance Capital mellett. Mégis, ezt a legtöbb, egészséges kritikai szinttel rendelkező ember nem fogja bánni, hiszen Robertson egyetlen igazi feladata a könyvvel a figyelem felkeltése, és ezt nagyon jól is csinálja.
A kontinens befektetési perspektíváinak kritikája szinte alig jelenik meg a könyvben. Ezt néha a kettősség álcája alá rejtik, például az infrastruktúra hatásaival foglalkozó fejezetben. Ez a fajta ellentét a valóságban is létezik, például Ugandában is, ahol a kínkeservesen megtehető földutak mellett, simára vasalt főutat is lehet látni és érezni kb. 20 km-en át... A fejlődés a kontinens nagy részén kézzelfogható, így véletlenül sem vádolom a szerzőket hazugsággal, vagy akár az igazság elhallgatásával, de az arányok érzékeltetésének szándékos torzításával igen. Szintén aggasztó egy kicsit, hogy az előrejelzések néha zavarba ejtően pontosak kívánnak lenni, akár a Maja naptár alapján a világvége időpontja. Főként az olyan területeken, ahol a bizonytalanságot növelő tényezők alapvetően írhatnak felül bármilyen tervet. A leginkább kirívó példa az, amikor szinte országról országra próbálják előrejelezni, hogy azok mikor válnak demokráciává. A törzsi tagoltságról - akár a relatív nagyon sikeres Kenyában - szó sem esik. Szintén zavaró, hogy alig hangzik el érdemi kritika a kapott statisztikai adatok megbízhatóságát tekintve, ha mégis, akkor is az a pozitív oldalt erősíti, például a feketegazdaság gyors növekedése tekintetében. Az adatok kezelése sem tökéletes, a grafikonok a könyv színvonalához képest egyszerűen rondák (legalábbis a Kindle verzióban), és a célcsoport átlagos olvasói számára helyenként zavarosak vagy hanyagul összedobottnak tűnhetnek, főként az előrejelzések esetén.
Az aktuális adatok és a trendek azért szerencsére nagyobb szerepet kapnak ebben a monstre tájékozató-elemző kiadványban. Egészen lenyűgöző például a térség számos országának nyugdíjhelyzete és nemcsak a kiváló demográfiai előnyök miatt, hanem a meglévő tartalékok hátterének okán is (ebben Európa nagy része nagyon rosszul áll, de az Egyesült Államok még mindig egész jól). Szintén bizalomra ad okot, hogy Robertson csapata egészen mélyre ásott az adatok tengerében. Csak egy példa: megtudhatjuk azt, hogy adott nagyságú város élelmezéséhez mennyi teherautónak kell átlépnie adott idő alatt a határát, így a részletes infrastruktúra igényt felmérve. Ritkán látni azt, hogy akár egy makroelemző ilyen mélyre leásson. Örömteli volt azt is olvasni, hogy a szerzők kellő figyelmet fordítottak a mobilkommunikációban, de még inkább az abban rejlő pénzügyi szolgáltatások forradalmára, amely egy-egy országban mára alapvető változásokat is hozott. Igazából napestig sorolhatnám a példákat, de a lényeg: a Renaissance ha nem is objektív szemszögből, de alapos munkát végzett és nagyon jó irányban gondolkozik.
A Fastest Billion - veszélyei ellenére - meggyőzött. Ezentúl sokkal több figyelmet fogok fordítani vagyonkezelőként is Fekete Afrikára, nemcsak a Blog és Facebook oldal olvasóinak talán már megszokott Dél-Afrikai Köztársaság tekintetében, hanem más országokat is feltéve a térképre.
The HIP Investor (R. Paul Herman)
Az emberek többségének, még a szakmában is, az a meggyőződése, hogy a teljesítmény, illetve annak kockázattal módosított mérőszámának maximalizálása, esetleg valamilyen benchmark lehető legnagyobb felülteljesítése az egyetlen és végső cél a befektetések tekintetében. Ez a könyv ebben paradigmaváltást jelenthet és ebben semmi túlzás nincs. Az ún Impact Investing első látásra a CSR vagyonkezelési oldalon történő leképeződése, de ennél azért jóval többről van szó, és nemcsak azért, mert mélyebbre ás mint a társadalmi felelősségvállalást a zászlóra tűző befektetők. A szerző ugyanis azt állítja, hogy ha a befektetési célpontokat azok tevékenységének pozitív környezeti, emberi és társadalmi hatása alapján választjuk ki, akkor a hozamunk is érezhetően magasabb lesz. R. Paul Herman tehát bátran szembeszáll a cinikus filozófiát vallókkal, és arról szeretne meggyőzni minket, hogy van olyan, amikor mindenki nyer. Tényleg mindenki.
Ehhez összerakott egy módszertant, ami alapján értékeli a nagyobb, tőzsdén szereplő vállalatokat. Az SP 100-at újrasúlyozva megalkotta a HIP 100-at. A HIP annyit tesz: Human Impact + Profit, vagyis Emberi (esetleg: Emberekre gyakorolt) Hatás + Nyereség, és még jól is hangzik a mozaikszófetisiszta angolszász közegben. Az index eddig képes volt felülmúlni mind a nagytestvért (pontosabban annak ETF-ét), mind a társadalmi vagy környezeti hatásokat figyelembe vevő mutatókat, de még a leplezetlenül őszinte Vice Fund-ot is, ami mindenbe fektet, ami káros, legyen szó dohánygyárakról, szeszesital előállítókról, vagy a hadiiparról.
A HIP 100 felülteljesítése ugyanakkor nem éppen meggyőző, bár az SP100-at viszonylag régen elhagyta, bő 6 éve felülteljesít, de a Vice Indexet csak 2009 után tudta megverni, akkor sem sokkal. Még nagyobb probléma, hogy a HIP indexet mindössze három éve indították el, így a többi benchmark felülteljesítése azelőtti időszakra datálódik, mielőtt a komponenseket összerakták. Ez legkevesebb felveti a gyanúját annak, hogy óhatatlanul is belekerültek a kiválasztási kritériumok közé olyan információk, amik a már meglévő egyedi relatív erő alapján determinálta a HIP 100 felülteljesítését, már csak azért is, mert a pontos módszertan nem áll rendelkezésünkre. Mindez kísértetiesen emlékeztet a kvantitatív alapú kereskedési rendszerek curve fitting jelenségére, ahol ugyan jövőbeli adatok nincsenek belekalkulálva egy korábbi időpillanatban, de éppen az ideális mix áll össze a nem elégséges időtávú adatokból. Ezért ezen index esetén sem árt óvatosnak lennünk, és kijelentenünk, hogy még nem gyűlt össze elegendő adat a teljesítménnyel kapcsolatos következtetések levonásához. Maradjunk annyiban, hogy az eddigiek azért biztatóak a jövőre nézve, és a dolgunk az, hogy tovább figyeljünk.
A könyv nyelvezete egyébként ha nem is mélyen szakmai, de nem is egyszerű, és világosan érződik, hogy intézményi befektetőknek és döntéshozóknak íródott. Herman a hatás elérése érdekében nagymértékben támaszkodik a menedzsment irodalom terminológiájára, folyamatábráira és sablonjaira, amivel belőlem adott részeken inkább ásítást, mint érdeklődést tudott kicsikarni. Erős a gyanúm, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Szerencsére ez nem épült be olyan mélyen a mű gyökereibe, hogy egy akár közepesen szorgalmas olvasó ne tudná ezeket kigyomlálva az értékes tartalomra koncentrálni. Emellett a könyv nagy erénye, hogy jól felépített vonal mentén halad, továbbá ha lefejtjük a menedzsment mázt, akkor látványos példákkal is szolgál. A jövőben pedig kiderül. hogy a fő állítás igaznak bizonyul, de addig sem baj, ha olyan vállalatok részvényeit vesszük, amelyek odafigyelnek a környezetükre, tisztelik a saját alkalmazottaikat és beszállítóikat, valamint nem a saját ügyfeleik átveréséből élnek. Egy kicsit minden befektető felelőssége is, hogy egy jobb világban élhessünk. Az első lépés ennek a könyvnek az elolvasása lehet.
Arbitrage
Közvetlenül Karácsony után kerül a mozikba az Arbitrage című film, nos...Végzetes Hazugságok hazai névvel ellátva. Aki valaha is tanult alapszinten bármit is értékpapírszámtanból, az tudja mi az az arbitrázs, mégis, alig van valaki, aki ezt valaha is űzte, pláne üzletszerűen és folyamatosan (én is csak egy formában). Az ügylet lényege, hogy két árfolyam közötti különbséget, félreárazást használ ki valaki, ami biztos nyereséget jelent, mert előbb-utóbb az árfolyamok kiegyenlítődnek. Persze jól tudjuk, hogy az igazi arbitrázs a gyakorlatban ritka, mint a fehér holló, vagy éppen hamarabb elvérzik az adott cég, mielőtt az eltérés helyreállna, de a film főhőse mégis úgy látja, hogy könnyen jött pénzt talál. Richard Gere karaktere ezzel végzetes dominót indít el, amivel nemhogy nem csökkenti a kockázatot, hanem mindent kockára tesz, beleértve az ő és családja jövőjét is.
Hogy mi ez az ügylet, az csak a film derekán derül ki, de a történet szempontjából nincs igazi jelentősége, és ezzel mindent elmondtam arról, hogy a befektetések iránt érdeklődő kaphat-e olyan mélységet, mint az etalonnak számító Tőzsdecápákban. A válasz a nyilvánvaló nem. Ennek ellenére nemcsak egy szórakoztató, Hollywood-ra jellemző iparosmunkát kapunk az erre szánt közel két óránkért cserébe. Mert a film nem tartalmaz ugyan sok eredeti ötletet, de a klasszikus árulás sztorit, valamint a nyomozás elől menekülő protagonist történetét remek rendezés és színészi teljesítmény mellett dolgozza fel. Ez különösen nagy bölcsességre utal egy fiatal rendezőtől (merem ezt leírni főként azért, mert Jarecki és jómagam születése között csak két nap telt el :) ).
Ha nem is befektetési szempontból, de a Hedge Fund ügyfelek, illetve a világukat követők szemszögéből nagyon érdekesnek bizonyulhat a film, nemcsak a szórakoztatás miatt. Gere tökéletesen illeszkedik bele a Hedge Fund vezér figurájába, sokkal autentikusabb környezetben, mint ahogy a legtöbb, sablonos film és dokumentumfilm teszi. Van ugyan egy szép Bloomberg monitor az asztalánál, de szinte soha nem nézi aggódva. A CNBC megjelenik ugyan, de kevésszer (igaz, abból egyszer a nyitójelenetben az elcsépelt Bartoromo interjú formájában) és nem igazán törődik vele. Gere a munkája nagy részét papírokba temetkezve tölti. Az iroda csendes, nincs ordibálás a telefonkagylóba, a berendezés pedig minimál design és óvatos elegancia. Nem maradhat el az aktív jótékonyság, ami kötelező elem valamennyi hasonló cégnél. A legtöbb fontos döntés pedig nem tárgyalóasztaloknál, telefonba ordibálva, vagy a fájóan sablonos golfpályán történik, hanem éttermekben. Úgy látszik "nemcsak a pancserek ebédelnek". Vagy mégis? Kiderül a filmből, de annyit elárulhatok, hogy a Gekko-Wildman féle alkudozás felett érdekes kontrasztot bemutató hasonló jelenet zajlik le a történet második felében.
Azért nem maradnak el a szokásos elemek sem. A fenti kép minden bizonnyal emlékeztethet titeket Gordon Gekko híres magángépes jelenetére (még az üléspozíció is ugyanaz...), amelyben megszületik az ötlet a fejében a Bluestar felvásárlására és feldarabolására, miközben egyik legfontosabb bizalmasa és egyben brókere éppen a vállalat feltámasztásának lehetőségeiről áradozik, ezzel fellobbantva a szikrát. Ezektől eltekintve azonban az Arbitrage írója és rendezője nem kísérelt meg olcsó népszerűség hajhászásba más hátán. Ehelyett az erős művészeti rendezés segítségével egy élő, jól strukturált, viszonylag kockázatkerülő drámát tettek le az asztalra. Ez egy olyan film, amelyik a cím ellenére jóval szélesebb közönségnek szántak, mint akár a teljes szélességében vett befektetési ágazat.
Mégis, akiknek a mindennapjait jelentik a befektetési döntésekben való részvétel, azok is kapnak valami pluszt a filmből. A mondanivaló világos: nincs olyan, hogy arbitrázs, legalábbis a gyakorlatban. Mindennek van kockázata, és egy összetett ügyletnek bármely lába összeomolhat egy váratlan, akár egy Fekete Hattyú jelenség hatására. Ha pedig ez megtörténik, az olyan dominót indít el, aminek a nyomása alatt még nehezebb döntéseket hozni. Gere karaktere zseniálisan manőverezik az őt ért csapások között (amelyikből majdnem mind kizárólag a saját hibája), de a film végére olyan veszteségek érik, amit soha nem gondolt volna. A filmben elhangzó mottó pedig egyszerre tükrözi az felszínes igazságot és annak mégis fájó hazugságát: "Ahhoz, hogy sikeres legyél, először annak kell látszani". A piacok előbb-utóbb rácáfolnak erre.
---
---
További szakirodalom kritikák elérhetőek ide kattintva, 101 oldalon 121 mű értékelésével.
Kellemes Ünnepeket és Könnyed Ajándékvásárlást Kívánok!
