Thursday, July 18, 2013

Könyvajánló a nyaraláshoz Befektetőknek

Bár már javában tombol a nyár, egy kis pihenésről visszatérve összefoglalom az ezalatt szerzett könyvélményeimet azoknak, akik július második felében, vagy augusztusban veszik ki a jól megérdemelt szabadságukat. Ezúttal három könyvről lesz szó. Köztük két olyan, amely egy Hedge Fund összeomlást, illetve egy Hedge Fund-nak látszó tárgy csalás utáni nyomozást mutat be. Kuriózumként pedig egy regény, ami egy képzeletbeli portfólió menedzser életútját mutatja be, de nem akárhogyan és nem akárkinek a tollából.


Hedge Hogs (Barbara T Dreyfus)


Bár minden idők legnagyobb Hedge Fund összeomlása már majdnem 7 éve bekövetkezett, mégis csak ezekben a hónapokban látott napvilágot az első olyan könyv, amely mély betekintést enged a belső folyamatokba, és a kockázatkezelés hiányosságaiba. Érdekes módon a könyv szerzője egy "outsider", aki nem a Wall Street-en, de mégcsak nem is a Connecticut-ban lévő Hedge Fund irodákban dolgozott, hanem az egészségügy területéről került egyre közelebb a pénzvilághoz az évek során. Ám az Amaranth sztori megírása még így is egy nagyon meglepő húzás volt tőle. A korábbi szakmai megalapozottság és tudás relatív hiányát egy egészen kiterjedt és alapos adatgyűjtési és interjúzási munkával pótolta, méghozzá szinte teljes mértékben hiba nélkül. Emellett a valamelyest laikus szemszög miatt képes volt már az írás teljes folyamata során odafigyelni arra, hogy bárki számára érthető módon magyarázza el a hátteret, és ne ereszkedjen a szakzsargonok, valamint a szakmázgatás mélységeibe.

Még jobb ötlet volt Dreyfuss-tól, hogy egy igen érdekes drámai keretbe, két szemtelenül fiatal spekuláns párharcának a feszültségébe emelni a történetet, ami tovább növeli a befogádás könnyedségét. Ez a módszer annyira bevált, hogy nem lepődnék meg, ha egy szemfüles Hollywood-i forgatókönyvíró lecsapna a Hedge Hogs-ra és egy izgalmas történetet kerekítene belőle. Mert bármennyire is meglepő: az Amaranth összeomlás tényleg az, aminek látszik: egy 30. életévét éppen csak élért fiatal kereskedő fokozatosan, de gyorsan túl nagy elismertséget, hatalmat, szabadságot, és nem utolsósorban pénzt kapott egy a legnagyobbak ligájával kokettáló Hedge Fund-tól, és viszonylag egyszerű elképzelést komplex stratégiának (akarva akaratlanul) álcázva több mint 6 milliárd dolláros mélyrepülésbe taszította munkaadóját.

A Hedge Hogs igen pontos képet ad arról, hogy miként és miért történhetett ez meg. A szóban forgó trader, Brian Hunter számos korábbi bukása ellenére képes volt meggyőzni az Amaranth menedzsmentjét arról, hogy a kezébe lehet adni még Steve Cohen által személyesen kezelt összegnél nagyobb pénzt, és ezt egyetlen termék piacán befektetni. A kulcs a gyors nyereség, és az emiatt befolyó tőke, valamint a bónuszok voltak ehhez, amellett a lufit nagymértékben növelte és kitolta, hogy Hunter a közvetlen irányítása alatt lévő tőkét a piaci árfolyamok manipulálására is felhasználta, egyrészt a havi utolsó elszámolóárak arrébb lökése révén, másrészt az arányaiban is oroszlánrészt képviselő nyitott kötésállományok és forgalom miatt, amellyel senki a piacon nem mert szembeszállni jó darabig, és aki mégis megpróbálta, az belebukott.

Miközben Hunter képes volt alig két év munkaviszony után arra is rávenni a cég menedzsmentjét, hogy a családjához közel, Calgary-ban lehessen saját külön bejáratú irodája, a székhelytől több ezer kilométerre, hasonló távolságban egy vele egykorú Hedge Fund vezérrel, John Arnold-dal folytatott az idegeket a végsőkig próbára tevő küzdelmet. A Houston-ban dolgozó, már 33 éves kora előtt dollármilliárdossá váló Arnold hatalmas drawdown-t is kénytelen volt kiülni, de végül győzni tudott a nagy játszmában. Bár annak idején számos cikket elolvastam az Amaranth esetről, nem egy információ teljesn új volt számomra is, így Dreyfuss könyvének mint szinte minden olvasó, én is sok újdonságot köszönhetek. Persze a szerző néha túl messzire megy, helyenként a teljes ágazattal szembeni populizmusra is hajlamos, a szakmázgatás elkerülésére irányuló törekvései egy fejezetben felületessé vált leírásra fajulnak, és egy kicsit fájó a vizuális információk hiánya, elsősorban a grafikonok területén. Na és persze az erőltetett szójátékra építő cím sem nevezhető telitalálatnak. 

Mindemellett a Hedge Hogs remekül sikerült, élvezetes mű, amit szinte lehetetlen letenni, így érdemes a nyaralás alatt reggel kezdeni az elolvasását. A könyvet haszonnal forgathatják mindazok, akik befektetési alapba, Hedge Fund-ba, vagy portfóliókezelésbe fektetik a pénzüket, és szeretnének időben kapcsolni, ha feltűnően jó eredmények érkeznek, amik előrevetíthetnek egy későbbi összeomlást. Azoknak is hasznára válhat, akik egy-egy, vagy szűk számú termékben kereskedve próbálnak haszonra szert tenni. Mindemellett rálátást nyújt, ha nem is túl mélyen, az energia derivatívok piacának működésére, és sajátosságaira is, ami szintén érdekes lehet sok befektető számára. A merítés nagy, sőt nem is körülírható, mégis van találat bőven. 


No One Would Listen (Harry Markopolos)


Bernie Madoff nevét - szinte mindenki mással egyetemben - 2008 december 13-án hallottam életemben először. Ekkor tartóztatták le, és derült fény a közel két évtizede folytatott, dollár tízmilliárdos nagyságrendű piramis játékára. Van azonban egy ember, aki kilenc évvel korábban felfigyelt az árnyékban, szinte teljes titokban működő (ál) Hedge Fund gyanús tevékenységére, és ez idő alatt mindent megtett, hogy lebuktassa azt. Mindhiába. Ez az ember Harry Markopolos, és az ez idő alatt felhalmozott frusztrációjának a zavarba ejtően személyes leírása a No One Would Listen című könyv. A szerző alcímnek a True Financial Thriller-t adta, ami majdnem annyira megtévesztő, mint Madoff szégyentelen hazudozásai. Szó nincs itt semmilyen thriller-ről, és bár Markopolos mindent megtesz, hogy bemutassa a félelmét annak kapcsán, hogy Madoff vagy a Felügyelet bántani fogja, soha ennek még a jele sem merül fel. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző konkurensként majdnem egy évtizeden át össze-vissza töri magát igyekezetében, hogy lebuktasson egy versenytársat, de ez nem érdekel senkit. Amikor végül a célját eléri, azt sem a saját lépéseinek, hanem generációnk legnagyobb pénzügyi válságának köszönheti. 

Bár nehéz eldönteni, hogy Markopolos egy hős és álhatatos zseni, vagy egy szánalmas alak, aki senkit sem érdekelt, a történet valahogy mégis összeáll. Bár a szerző megítélése egy normál értékrenddel felruházott olvasó számára utána is kérdőjel marad, ez kevésbé érdekes, mert Markopolos sértett egoja mögött egy nagyon érdekes csalás számos egzotikus részlete bukkan fel. Ennek boncolgatása pedig nemcsak kiugróan izgalmas, de nagyon-nagyon hasznos is lehet. Ugyanis a szerzőnek egy személyes ismerőse, és számos potenciális ügyfele is befektetett Madoff-nál. Markopolos pedig a hadjárata keretében mindent megtesz, hogy meggyőzze őket: egy csalás áldozatai. Kitalálhatjuk: teljesen feleséges. A szerző viszont megteszi nekünk azt a szívességet, hogy ezekről a beszélgetésekről részletesen beszámol, ezáltal pedig kórképet kapunk arról, milyen klasszikus hibát követ el egy vagyonkezelőt megbízó befektető. 

Elsősorban ezért érdemes elolvasni a könyvet, hiszen befektetői szemszögből ez jelenti a legérdekesebb és egyben leghasznosabb elemeit a műnek. Kevésbé szakmai szemszögből az is nagyon érdekes, hogy miért működött az Egyesült Államok fő pénzügyi felügyeletének, az SEC-nek a vizsgálatokkal foglalkozó osztálya ennyire rosszul. Hiába tárta fel Markopolos, de mellette még mások is, hogy Madoff publikált eredményei nem lehettek olyan jók, pontosabban: ennyire konzisztensek, mégis a kilenc év alatt egyetlen vizsgálat zajlott le, és az sem járt semmilyen érdemi eredménnyel. Persze ennek köze lehetett a Hedge Fund világ jellemzően kevésbé transzparens, és sokkal inkább zárt jellegéhez, de az eset akkor is példa nélküli. Már csak azért is, mert 2001-ben még két újságcikk is megjelent a gyanú miatt.

Markopolos egyébként következetesen kitart amellett a könyvben, hogy világ legnagyobb Hedge Fund-jai 2 milliárd dollár közeli összeget kezelnek, ami már 13 évvel ezelőtt sem volt igaz. Ezek az apró pontatlanságok, és a szerző már-már vallásos megszállottsága rontanak egy kicsit az összképen, de nem annyira, hogy a fő üzenet képes legyen megjelenni. Már csak azért sem, mert Markopolos a lelkiismeretes munkáján keresztül elmentette az SEC felé leadott anyagait, és az egyiket mellékletként bele is tette a könyvbe. Ebben felsorol nem kevesebb mint 26 gyanús jelet (ún. red flag-et) Madoff esetén, ami hatalmas segítség, és kitűnő iskolapélda lehet bárkinek, aki hasonló befektetést szeretne elbírálni - még akkor is, ha a 26 pont között van némi tartalmi átfedés. Ha Markopolos nyavalygása, és unalmas magánéletének részletei (okkal), vagy a "nyomozás" története (ok nélkül) nem érdekes számodra, csak a melléklet miatt is érdemes megvenni a könyvet. Mert Ponzi-k, Madoff-ok, és Tribuszerné-k mindig is lesznek, és misztikus módon olyanok is, akik belesétálnak a csapdájukba. Ám azok közül egy sem, akik elolvassák ezt a könyvet és felhasználják ennek a tanulságait.


A Hedge Fund Tale (Barton Biggs)


A tőzsde ugyan egy végtelenül izgalmas terület, mégis kevesen próbálkoznak azzal, hogy regényt írjanak róla. Az ok világos: a külső szemlélő számára a "brókerek világa" felfoghatatlanul bonyolultnak tűnik (persze nem az), és kevés író vállalkozik arra, hogy elmagyarázza a főbb fogalmakat, vagy akár az idézőjelben lévőhöz hasonló sztereotípiákból kirángassa az olvasótábort. Nagy kár, mert a műfajban nagy lehetőségek rejlenek. Mégis, akik megpróbálkoznak, a sémák mocsarába süllyedve maximum anyagi sikert tudnak aratni, mint Arthur Hailey híres író a Moneychangers-el (itthon Bankemberek néven futott, már 1984-ben kiadták, így gyerekként azért érdekes élményt nyújtott, helyenként erősen nyomasztó tartalommal). Más a helyzet akkor, ha nem egy író fog hozzá, hogy megismerjen egy területet, hanem valaki, aki az adott témakör ismerője, üljön le és írjon egy regényt. Még inkább felkapjuk a fejünket, ha az a valaki a Wall Street élő legendája.

Barton Biggs már a hatvanas években egy külön Hedge Fund-ot indított, évekkel Soros előtt, nem sokkal az úttörőnek számító Alfred W Jones után, és évtizedekkel megelőzve az ágazat első nagy fellendülését. Ezt követően három évtizedet töltött a Morgan Stanley berkein belül, ahol létrehozta és nagyon sokáig vezette a vállalat vagyonkezelési üzletágát. Már hetvenéves is elmúlt, amikor ismét saját Hedge Fund-ot indított, amit csak tavaly bekövetkezett halála után zártak be. Biggs nemcsak emiatt elképesztően nagy tapasztalatú ismerője a területnek, hanem azért is, mert számos karriert látott felívelni pályafutása során. Az egyik ilyen az ágazat egyik leginkább tisztelt alakjáé, Stanley Druckenmiller-t, aki egyébként Biggs unokahúgát vette el feleségül. A szerző nagy szerencséje, hogy fiatal korában kevésbé volt fogékony a tőzsde iránt, ezért egy ideig irodalmat hallgatott az ország egyik legnagyobb koponyákat tömörítő egyetemén, a Yale-en, de egy banknál befektetési vezetőként dolgozó apja hatása miatt mégis a szakmában kötött ki. Úgy látszik azonban, hogy írással kapcsolatos vágyait nem adta fel, mert idős korában három regényt is kiadott. Ezek egyike a Hedge Fund Tale. 

A könyv lassan és kissé unalmasan indul. A film, és valószínűleg a regényírási tanfolyamokon gyakran hangoztatott alapelv, hogy a történet drámaiságának kémiája szempontjából alapvető fontosságú a karakterek háttértörténetének a megalkotása. Ezt azonban a legtöbb könyv nem tárgyalja olyan részletességgel, mint a Hedge Fund Tale, ami miatt vagy átlapozással, vagy ásítások mellett lehet átlépni az első fejezeteken. Ahogy azonban a főhős egy befektetési bank back-office részlegéről átkerül az elemzői, majd a portfólió menedzsmenti és Hedge Fund területre, a dolgok szerencsés fordulatot vesznek. Nem vagyok a terület nagy ismerője, de alapos okom van feltételezni, hogy Biggs könyve nem jelent ékkövet az irodalom területén, ezért a szerző egy érdekes megoldással pótolja a művészeti értékben keletkezett űrt. A módszer véleményem szerint működik, de ebben valószínűleg megoszlanak a vélemények. A lényeg, hogy a főhős és csapatának lépéseit, illetve az elemzések alapjának gerincét egyszerű grafikonokon mutatja be, és helyenként ehhez világos magyarázatot fűz. Ha úgy tetszik egy kicsit, persze a terjedelmi korlátok miatt csak felületes módon, de szakmázgat. 

Ennek során egy tipikus, bő másfél évtizedes karrierút bontakozik ki a szemünk előtt, ami tele van tanulságokkal, és egy-két befektetési stratégia főbb irányvonalával. Még több szó esik az ágazat belső működéséről, akár az üzleti modellekről, akár a Hedge Fund döntéshozókat érő nyomásról, vagy a belső harcokról legyen szó. Nemcsak ezt teszi érdekessé a könyvet. Biggs, aki élete szinte teljes egészét New York és Connecticut legjobb utcáiban töltötte, pontos rálátással bírt a Hedge Fund-okból meggazdagodott réteg magánéletére is. Így szóba kerülnek a belső viszonyok, az elit zártsága, a pénzszórás, a sznobizmus terjedése, a házak és magánrepülők, és persze nagyon sok szó esik a golfról is, amire Biggs - nem minden ok nélkül - a befektetési szakma versengő mivoltának a tükörképére tekint. Az ezzel kapcsolatos részek hordozzák a mű legsokkolóbb részét, ami a kompetitív környezet végsőkig kegyetlen természetet mutatja be azzal, ahogyan óvodás korú gyerekeknek kell a szüleik nélkül egyfajta felvételi vizsgán részt venni, hogy bekerülhessenek a legjobb magán iskolába.  

A szerző feltűnően sokat és konkrétan beszél a pénzről. Pontosan tudjuk, hogy a fontosabb szereplők mikor és mennyi pénzt keresnek, és milyen jutalékstruktúrákból áll össze, sőt még az ajándékozási illeték adózása is szóba kerül. Ezeknél a részeknél azért eléggé érezhető, hogy Biggs a hosszú Wall Street-i karrierje során alaposan elszakadt a hétköznapi emberek valóságától. Nehéz a főszereplővel és ifjú feleségével azonosulni, amikor évi 270 000 dollárból kell nyomorogniuk, még a csillagászati Manhattan-ben lévő bérleti díjak tudatában is. Szintén nehezen dolgozható fel, amikor a főhős és társa által leggyengébbnek tartott elemzőket ugyan az év végével elbocsátják, de azért még kitömik őket egy 750 000 dolláros bónusz csekkel. Akik maradnak, azok persze ennél sokkal több pénzt kapnak. Ha már a számításokról esik szó, Biggs egy megdöbbentő hibát is elkövetett a könyvben, ami nem lehet véletlen, hiszen pár mondattal később a kapott eredménnyel érvel részletesen, amikor egy Hedge Fund fix jutalékbevételéről esik szó. Nehéz elhinni még róla is, hogy ennyire nem figyelt oda, de még inkább azt, hogy ez a lektornak vagy szerkesztőnek sem tűnt fel. 

Persze ez az eset, csak növeli azt a benyomást, hogy a befektetési terület elsősorban nem is a nagy tudásról, hanem a kockázatvállalásról, a pszichikai képességekről, és a munkabírásról szól. A könyvben ugyanis hősként ünnepelnek olyan embereket, akik egy viszonylag egyszerű alapelvre alapozzák teljes stratégiájukat, igen kevés tapasztalattal a hátuk mögött. Hasonló ez, mint a Dreyfus könyvben a Hunter-be fektetett túlzó és korainak bizonyult bizalom. Biggs persze tudja, hogy ez milyen problémákat hozhat magával, és ez idővel a cselekményben is megmutatkozik. Mégis, kissé zavaró, hogy befektetési veteránok talicskával hordják be a pénzt a jó időszakokban néhány fiatalhoz, ami ekkora fokozaton még a Wall Street-en sem tűnik életszerűnek. Szintén nehezen emészthető meg, hogy a sünit a címlapról persze itt sem lehetett kihagyni, de még bízhatnánk benne, hogy csupán arról van szó, hogy a kiadó erőltette rá az akaratát Biggs-re, esetleg a megkérdezése nélkül döntött így.  Nemrég kiadott új könyve azonban már a Diary of a HedgeHog címen fut, így nem maradnak kétségeink.

A Hedge Fund Tale azonban még így is egy kellemes szórakozást nyújtó könyv, ami nem marad tanulságok nélkül, így a stratégiájukban és saját magukban korlátlanul bízó befektetőknek hasznos olvasmány lehet.

---

A teljes Befektetési Szakoridalom ajánlás, letölthető ide kattintva PDF formátumban.