Kevés nyomasztóbb helyet tudok elképzelni egy üres, éjjeli, neonfények által bevilágított irodaháznál, amely még nappal is egy kifejezetten rideg, kegyetlen hely. Márpedig az a film, amelyről ez a bejegyzés szól pár jelenet kivételével végig egy ilyen helyen játszódik, és szinte végig az éjszaka folyamán. Ez nem véletlen, egy igazi megkeseredett filmet tettek elénk. Keserűt, amely azonban nem egyenlő a szomorúval.
Ez a film a Margin Call, amely valójában másfél nap krónikája a 2008-as pénzügyi válság korai hulláma idején. Az alkotás a napokban debütált a világ néhány pontján, de az elmúlt hónapokban több alkalommal tettem említést a Facebook oldalon, hiszen vártam már a megjelentés nagyon. Mielőtt tovább megyünk, itt is köteles vagyok bejelenteni a spoiler warning-ot, vagyis az alábbiakban a cselekményről is szó lesz, ha még nem láttad a filmet, a bejegyzés elolvasása ronthatja a későbbi befogadás élményét.
A Margin Call azt jelenti, hogy ha valaki egy határidős ügyleten veszített, és a brókercége a korábban elhelyezett letét kipótlására szólítja fel. A filmben vázolt helyzet hasonló ugyan ehhez, de nem teljesen erről van szó. Ez egyébként az egész műre igaz: nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen hatást akartak vele elérni, ezért sokan lesznek, akik zavarban lesznek a végignézése után. Velem is így volt. Elsőre nehezen tudtam hova tenni a filmet. Nem tetszett, de mégis volt benne valami érdekes. Másodszorra sokkal jobban tetszett.
A Margin Call szinte hihetetlen sztárparádé, olyan neveket vonultat fel, ami ekkora koncentrációban nagyon ritka a filmek világában. Jeremy Irons, a szakadék szélén egyensúlyozó befektetési bank stílusosan kegyetlen vezérigazgatójának a szerepében különösen erős alakítást mutat be. Nem lennék meglepve, ha megkapná az Oscar-t ezért. Persze a szerep hálás: a karakterének neve a filmben John Tuld, amíg a Lehman Brothers Dick Fuld nevű utolsó vezérigazgatóval büszkélkedhetett. Az áthallás aligha véletlen.
Szintén kiváló, amit Kevin Spacey csinál, aki egy kereskedési vezetőt játszik, nagy szakmai alázattal, és a háttérben egy darabokra hullott magánélettel. Egy ügyes trader szerepét osztották Paul Bettany-ra. Röviden, de intenzíven bukkan fel a film elején, és majdnem a végén Stanley Tucci, az adott termékkör kockázatkezelési részlegének vezetője, akit rendkívül megalázó módon rúgnak ki a cégtől. Megjelenik még Demi Moore, aki kevésbé a színészi teljesítménnyel, hanem a korát sokadszorra is meghazudtoló külsővel nyűgöz le bennünket.
A sok kiváló színész mellett meglepő, hogy egy ismeretlen rendező kezében van a karmesteri pálca, és a toll is. Egy bravúrokban nem bővelkedő, viszont kifejezetten erős dialógusokkal tarkított forgatókönyv köszönhető neki. Az elsőfilmes direktor, JC Chandor képes volt úgy sablonmentesen bepillantást adni a befektetési bankok életének egy szűk szeletébe, hogy a motívumok szintjén ezek a klisék mégis megjelennek, mégsem érezzük unalmasnak a jelenlétüket. A filmben állandóan a pénzről beszélnek, ami még egy ilyen témakörű alkotás esetén is túlzás. Senki nem süti le a szemét, ha számokat kell mondania, és a két legfontosabb jellemzője egy embernek az, hogy hány éves, és hogy mennyi a jövedelme egy évben. Ez olyannyira így van, hogy az egyik karakter menetrendszerűen kérdez meg mindenkit, hogy mennyit keres, sőt még a sztriptízbárban is azon gondolkozik, hogy a helyi szakmunkás hölgyek mennyi pénzt tesznek a fehérneműjükbe egy éjszaka alatt.
A film egyértelműen szembeszáll a szokásos karakterológiával, nincs klasszikus értelemben vett protagonist-antagonist ellentét. Több főszereplő is van, akik néha együtt, néha külön-külön is a képernyőn vannak. Ráadásul a film elringat a hagyományos felépítés illúziójában, hiszen eleinte Quinto karaktere, a fiatal kockázatelemző tűnik annak, végül Spacey lesz az, aki a fő vonalat elviszi a hátán, mégis több mellékszál tőle teljesen függetlenül zajlik le. Ráadásul nem ő, hanem Paul Bettany kapja a legfontosabb mondatokat. Ő a legnagyobb túlélő, van benne némi rezignáltság, de mégis képes arra, hogy időben megvigasztalja a nála kevésbé szerencséseket, ráadásul ezt képes úgy megtenni, hogy egyetlen hazugságot sem kell mondania, és mindvégig "cool" marad. Amikor a hídon mennek át az autóval, a teljes rendszerről kifejtett nézetei ugyan radikálisak, de elgondolkodtatóak és találóak. Tisztességes megvádolni a pénzügyi rendszert mohósággal, amikor az önjelölt bírák is elhitették magukkal a hitelből vett javak valóságának illúzióját? Aligha. Mindez nem ad felmentés a hibák alól, de a felelősség nem lehet kizárólag azé, aki ezt megteremti, hanem azé is, aki igénybe veszi. Persze a rendszer olyan nagy, hogy nincs ember, aki átlátná. Még az epicentrumban lévő szereplők is csak sodródnak az eseményekkel (persze nem volt kötelező ott lenni).
A forgatókönyv egyébként nagyon ügyes abban, hogy érthető analógiákat mutasson be, és a bonyolultság megfelelő fokán egyensúlyozza ki az események magyarázatát. A film igazi kiindulópontja az, amikor a fiatal kockázatelemző befejezve aznap kirúgott főnöke munkáját felismeri, hogy a jelzálog alapú eszközök egyszerre történő romlásának esélyét és annak következményeit rosszul mérték fel és árazták be. Itt egy darab képletét, egészen minimális szakzsargont sem látunk, hiszen Quinto arcára van írva minden, utána pedig a tanácsteremben Irons vezeti le a lassuló zene példáján keresztül, hogy mi történik. Hallhatnánk többet és konkrétabbat is, de az már nem szolgálná a film élvezhetőségét.
A Margin Call egy igazi kesergő film, olyasféle, amit itthon Horváth Ádám a Szomszédok teleregénnyel fejlesztett másfél évtized alatt a tökélyre, azzal a különbséggel, hogy ott a kesergés öncélú, nem mond el semmit, a szereplők vétlen áldozatnak vannak beállítva, és az egész - ha komolyan vennéd - még csak nem is szórakoztató. Ez az alkotás viszont igazi mélységet ad ennek a hangulatnak, és így a történet működik is. A szereplők nagy része saját magának köszönheti, hogy abba a helyzetbe került, hogy a maradék bizalmat eljátszva, a rendszert a szikrával belobbantva (ami persze nem lett volna elkerülhető) készpénzért vágja haza a karrierjét. Hiába a pénzközpontúság, a sorok között tisztán érezhetőek a karakterek egykori igazi személyisége - már amennyi még megmaradt belőle. Ez a legjobban Tucci szerepénél, a számokon át kifejtett hídtervező monológon keresztül fedezhető fel.
A film nagy része során, a jelenetek nagy részében két-három ember társalog, szomorkodással vegyes fájdalommal az arcukon, néha megfenyegetve egymást, de még akkor is csak nagyon ritkák felemelve a hangjukat. Olyan az egész, mint egy nagy család halotti tora, ahol a rengeteg feszültség csak suttogva tud úgy-ahogy a felszínre jönni, mert ott és akkor nem illik leordibálni egymás fejét.
A hangulathoz nagyban hozzájárul az operatőri munka, ennek irányítását ugyanaz viszi, mint aki a telitalálat Rabit Hole-ben is közreműködött e téren. Amire nagyon emlékeztetett engem a Margin Call, az az Overnight. Lassú, nem arról szól, amit előzetesen sejtet, a végén mégis egy jól körülhatárolható hangulattal mész haza. Ez sem igazán tőzsdés film, sokkal inkább szól a fásultságról, a kiüresedésről, és a nehezen megkötött kompromisszumokról, csak úgy mint az erkölcsi értékek elvesztéséről.
A trailer egyébként majdnem minden a filmbeli eseményt lelő, sok meglepetésre ne számítsunk. Ennek ellensúlyozásaként sok szórakoztató apróságot kapunk. Ilyen a "kiárusítás" óráinak a képsora, vagy a társadalmi igazságtalanságot érzékeltető takarítók jelenléte. Emlékszünk még a Tőzsdecápák ablak tisztítójára Gekko háta mögött, vagy a mű kosszal összekent, menetrendszerűen felbukkanó hajléktalanokra? Az ő szerepüket itt az irodaház takarítói töltik be, akik néha szó szerint a díszlet mozdulatlan részét képezik, néhol egészen abszurd jelleggel (lásd: Demi Moore és a Simon Baker a liftben).
Szakmai oldalról hibákat nehéz felfedezni, a történet nyilván durván egyszerűsített, de így is inkább csak kérdőjelek merülnek fel. Nem mindig világos, hogy kinek mi a szerepe. Spacey emelete egy bizonyos termékkörre specializálódott, de miért ül együtt Quinto a trade-erekkel, például Bettany-val, és miért csak Bloomberg monitort használ, miért vannak bekapcsolva a monitorok éjjel is, stb.
A film végén mindenki eladja saját magát, és nem egy ember közülük ezt végtelen fájdalommal az arcán teszi. A trade-erek külön bónuszt kapnak, hogy lenyomják a piac torkán azt, amiről tudják, hogy már alig ér valamit. Tucci visszatér egyetlen (sorsdöntő) napra. Quinto-t előléptetik. Spacey is kap pénzt, hogy felülkerekedjen maradék erkölcsi megfontolásain, majd egy találó zárójelenetben elássa éppen aznap elhunyt kutyáját...és mindazt, ami az emberségéből még megmaradt.
Bármilyen szempontból van-e befektetési hasznossága számunkra a filmnek? Kevés, hiszen nem is ez a cél, de két dolgot azért ki lehet emelni:
- Előre kell gondolkodni, utólag nem lehet kockázatot kezelni.
- Legyünk óvatosak egyes pénzügyi szektorban lévő részvények vételével, hiszen nem tudhatjuk mi történik egy bankban, pláne egy befektetési bankban. Főleg éjjel.
Ha érdekes volt a kritika, szeretnéd valaki figyelmét felhívni a filmre, akkor oszd meg, küld el ezt a bejegyzést a lenti kis ikonok segítségével.
No comments:
Post a Comment