Jó üzlet a Forma-1, de nem a kisbefektetőknek

A hétvégét a Hungaroringen töltöm, hiszen a Száguldó Cirkusz most tartja a futamot hazánkban. A rendezvény mérete és szervezettsége lenyűgöző, elképesztő mennyiségű ember ül a lelátókon, az állóhelyeken, és mászkál a számukra kialakított utakon, mégis olajozottan működik minden. A versenyek izgalmasak, és bár magából a Forma-1 futamból TV-n keresztül többet látunk (ha nem készülünk fel előre), de még további három széria összesen hat, a királykategóriával együtt pedig 7 küzdelmét lehet végignézni, és különösen az előszobának számító GP2 volt nagyon izgalmas, amíg a GP3 esetén Kiss Pál Tamástól láthattunk szép előzéseket. A többség ezeket nem nézi meg, még ha meg is vette a jegyet, és nem tudja miről marad le.

Az autók nagyon hangosak, ezért gyorsan lerohantam venni füldugókat, amelyből minden pár 750 Ft-ba került. Igen, a Forma-1 hatalmas üzlet, a széria tulajdonosainak, a vendéglátóknak, sokszor a szponzoroknak, és a csapatokban résztvevőknek is. A kisbefektetőknek viszont aligha. Aki itt nem rendelkezik több tízmillió dollárral, vagy nem szereti a hétvégéit azzal tölteni, hogy sült krumplit árul sörtől düledező lengyeleknek (minden tisztelet a Kubica rajongóknak akik idén is ezerszámra látogattak el Magyarországra), és ordibáló németeknek, az itt nem rúg labdába.

Nem a büféből szerzi a bevételeit a Williams csapat, amelyik idén márciusban részvénykibocsátás útján szerzett tőkét. A nagy múltú cég, aki egykor Senna-t és Prost-ot segítette a világbajnoki címre, mostanában inkább vergődik. Utoljára 1997-ben nyertek VB-t, azóta a nagy motorgyártó kihátrált mögülük, és a középmezőnyben, független csapatként próbálnak meg a víz felett maradni. Eredmények nélkül lemorzsolódik a szurkolói bázis, ami előbb-utóbb a bevétel csökkenéséhez vezet, mind a szponzori pénzek elmaradásán, mind a merchandising (itt: pólók, sapkák és egyéb termékek árusítása) vásárlások megcsappanásán keresztül. Ebből próbál kitörni a Williams a kisbefektetők bevonásával, akik sok esetben megegyeznek a szurkolókkal.

A kibocsátás után az árfolyamok esni kezdtek. Egy világos csökkenő trend alakult ki, és két hónap alatt a részvény elvesztette kibocsátáskori értékének a harmadát. Azóta oldalazás, kisebb ereszkedés figyelhető meg, de a részvénytulajdonosok fogyóban lévő türelme miatt az árfolyam egyre inkább flörtöl a 16 EUR környékén található támasszal. A helyzeten sokat ront az alacsony likviditás, alig vannak kötések a piacon.

A cég értéke csupán 170 millió EUR, amivel Nyugat-Európai méretekben csak a kis kapitalizációs papírok közé tudnak bekerülni. A cég bevétele tavaly a szezonban 85 millió EUR volt, és a nyereség 4,5 m EUR környékén alakult. A piac tehát még mindig igen magasan értékeli a vállalatot, miközben a számok alapján komoly növekedési kilátásokról nem beszélhetünk. Az élen álló csapatok a Williams költségvetésének négy-ötszöröséből gazdálkodhatnak. Ebből ők ki tudják fizetni a dobogós helyezéshez szükséges százmilliós nagyságrendű technikai fejlesztést, vagy a 25 m EUR környékén lévő, legjobb versenyzőknek járó csúcs fizetéseket. Az igazán nagy szponzorok és gyárak ehhez már saját csapatot alapítanak, ahol semmi szükségük kisbefektetőkre. Magasan a legtöbb marketing jellegű pénz az energia ital gyártó Red Bull-tól jön, amely egy zárt vállalat.

Beszédes az is, hogy a Williams részvénykibocsátása nem csupán a tőkeemelésről szólt. A csapat alapítója, és vezetője, az egyébként nagyon szimpatikus Frank Williams ugyan a fő tulajdonos maradt, de részesedését csökkentette, míg két fő társa eladta részvényeinek nagy részét a publikum felé, igen magas áron. Ha valóban bíztak volna a csapat felemelkedésében, bizonyára szívesen tartották volna részesedésüket. Márciusban, a szezon elején azonban kiszálltak, és a tavaly még 6. helyet elért csapat mára 9. helyen van csupán. Nincs jelentősége, de nem jó ómen az sem, hogy az egyik versenyzőjük, a venezuelai Pastor Maldonado a nem éppen kapitalista elkötelezettségű Hugo Chavez nyílt támogatója.

Hiába van közel 600 millió rendszeres nézője a Forma-1-nek, akik ebből nagy nyereségre tesznek szert, nagyon vigyáznak arra, hogy ez így is maradjon. A legnagyobb sport csapatok is ritkán érik el azt a méretet, ami miatt már egy szűk befektetői csoport ne lenne képes - ha van értelme - finanszírozni annak felfuttatását. Amíg az Apple 400 milliárd dollár környékén lévő értéket képvisel, és a kisbefektetőknek termeli a pénzt, addig még a világ legnagyobb értékű sport vállalkozása, a világszerte 300 millió aktív szurkolóval rendelkező Manchester United sem volt képes a tőzsdén maradni (itt akár még enyhe mértékben jól is járhattak a kisbefektetők), akkor hogyan lenne erre képes értelmes módon bármelyik Forma-1 csapat, ha a 600 millió szurkoló jó néhány csapat között oszlik meg?

Az általános tanácsom az, hogy a nagyon kivételes esetektől eltekintve tartsuk távol magunkat a sport csapatokba történő befektetésektől, főleg ha ez nyílt piacon kereskedett részvényeken keresztül történik meg. Inkább szurkolj! Én is ezt teszem, így véget ér a cikk, mert hamarosan kezdődik a futam!

---

Ha továbbra is szeretnéd email-en megkapni a hasonló cikkeket, és egy 7 részes minitréninget is örömmel látnál a postafiókodban jó tanácsokkal, akkor iratkozz fel a Magas Hozamcélú Befektetések Magazinra itt: www.bwm.hu

Az acél és az olaj még nem elég

Ezt a cikket még Donyeckben, Ukrajnában írtam. Hogy a befektetéseid szempontjából ennek a helynek mi a jelentősége, arról később még lesz szó, ígérem, hogy érdemes végigolvasni ezt az írást. A város tágabb környéke iszonyatos szegénységgel, rettenetes állapotú utakkal, omladozó épületekkel van tele. Az innen alig 100 kilométerre lévői Mariupolban, ahol csodálatos tengerpart várhatná a fürdőzni vágyókat, bűzlik a tenger, és senki sincs benne még bokáig sem, mert a közeli gyár ide önti a mérgező szennyvizet. A jórészt a zavarosaban meggazdagadott gazdagok kis oázisokat alakítanak ki maguknak minden városban: kávézókat, éttermeket, klubbokat, ahol zavartalanul kikapcsolódhatnak. Ezek előtt az ukrán havi átlagfizetés három-ötszázszorosát érő autók parkolnak, gyakran a legalapvetőbb parkolási normákat is figyelmen kívül hagyva. Eközben az országon végignézve mindenütt nyomort, pusztulást, szomorúságot, és a régi rendszer iránti sajátos nosztalgiát tapasztalni.

Donyeck azonban kivétel. Bár itt is van Lenin tér, rajta az egykori forradalmár termetes szobrával, de a szeme sarkából ő is láthatja a McDonald’s-ot. A belváros pedig olyan rendezett, hogy néhol leesik az ember álla. Itt nem oázisok vannak a jómódúak részére, hanem maga a város belső része egy szép sziget a szegénység tengerében. A leginkább megdöbbentő azonban nem is a gondozott utcák és kertek látványa, hanem a helyi stadion. A hatalmas és alig két éve átadott épület lenyűgöző látványt nyújt, körülötte egy golf pályára emlékeztető gyönyörű parkkal. A stadion 400 millió dollárba került, és ez látszik is rajta, és bármennyire is fáj kimondani, hazánkban közel sincs ilyen szintű sportlétesítmény. Felmerülhet a kérdés: honnan volt pénz erre, amikor az országban az emberek nagy része csak úgy tud szó szerint túlélni, hogy saját kis kertjében termeli meg a mindennapi betevőt?

A válasz Rinat Akhemtov, a tatár származású, de helyben dolgozó bányász famíliától származású üzletember. Ő 1996 óta vezeti a város futball klubjának, az európai ligákban egyre inkább elismert és brazilokkal feldúsított Bányászok, a Shaktar csapatát. Akhmetov a világ egyik leggazdagabb embere, vagyona egyes becslések szerint meghaladja a 16 milliárd dollárt. Március óta világrekorder: ő tartja a legnagyobb értékű lakóingatlan vásárlásának a csúcsát, hiszen több mint 200 millió dollárt költött egy palotára, az orosz oligarchák által is oly kedvelt Londonban. Hogy honnan lett ennyire fiatalon ilyen gazdag, arra nehéz tőle transzparens magyarázatot kapni. Vállalatbirodalma bankokból, ingatlancégekből, ipari vállalatokból, de legfőképpen az acél és szénbányászatból közvetlenül vagy közvetve érdekelt mammutokból áll.

Donyeck, ahogy már bárki kitalálhatta, igazi bányászváros múlttal rendelkezik, és bár a Szovjetúnió felbomlása után a szénbányászat a kihalás közelébe került, a politikai vezetés mindent megtett a megmentése érdekében, függetlenül annak életképességétől. Ennek a folyamatnak az élén az a Viktor Janukovics állt, aki 2002 és 2005 között az ország miniszterelnöke, tavaly óta pedig az elnöke. A szavazókat nem zavarták azok a tények, hogy Janukovics több évet ült fegyveres rablásért (rossz nyelvek szerint ezért váltott fegyver nélküli rablásra...), az hogy összevissza hazudozik a végzettségéről az önéletrajzában, és még kevésbé az, hogy 2004-es választási csalással megnyert elnökségét csak a narancsos forradalom tudta megakadályozni. Akhmetov az ő pártjának elszánt támogatója, és nem mellesleg parlamenti képviselője is, noha a szavazásokat és az üléseket ritkán tiszteli meg jelenlétével. Az oligarchák harcának egyik látványos eseménysorozata volt a Kryvorizhstal acélgyár privatizációja. Akhmetov az akkori elnök, Leonid Kuchma (akinek elnöksége alatt gyanúsan korán haltak a kritikus hangot megütő újságírók...) vejével együtt 800 millió dollárért kapta meg a vállalatot 2004-ben, de a fent már említett választási csalást követően hatalomra került Juscsenko indíttatására az ügyletet semmissé tették, majd mindössze egy évvel később közel 5 milliárd dollárért adták el a céget az indiai milliárdos Mittal birodalmának, a korábbi ár ötszöröséért.

Hogy a nyersanyag illetve a nehézipar (szén, acél) iránti vállalatokra ekkora a kereslet az nem csoda, hiszen a gazdaság gerincét a szovjet időkben ez alkotta, és jórészt most sincs ez másként. A tőzsdén lévő részvények többsége is ezekhez a szektorokhoz köthető. Ezek remekül teljesítettek az utóbbi években, még ha a 2008-ban kiterjedt válság hatalmas hullámvölgyet is okozott (a reálgazdaságban is). Az ukrán részvénypiac vezető indexe, az elmúlt közel 9 évben évi átlag 38%-os hozamot ért el. Minden 2002-ben befektetett 1000 hrivnya ma több mint 25 000-et ér (amiben jelentős szerepe volt az inflációnak is). Ám éppen az az egyoldalúság jelenti az ország tőzsdéjének a nagy hátrányát is.

Ukrajna és a hozzá hasonló társadalmi fejlettségű országok esetén a felemelkedés szinte kizárólag egyetlen tényezője a kitermelhető nyersanyagok világpiaci árának alakulása. Erre remek példa Nigéria vagy akár Oroszország olajár függősége. Amíg Ukrajna exportjának közel 50%-át teszi ki az acél, addig az oroszok exportbevételeinek 80%-át adják a nyersanyagok, de még inkább érzékeny Nigéria az olaj árfolyamára, amely kivitelének 95%-át jelenti. Ezekben az országokban nincs gazdasági csoda, csak erős korreláció egy felívelő nyersanyaggal vagy energiahordozóval. Ha ezek emelkednek, akkor a nagy átlagban a részvények is, ha zuhannak, akkor szintén. Az olaj árfolyama közel ötszörösére nőtt 2002 eleje óta, míg az orosz részvénypiac hatszorosára. Az acél esetén a növekedés ugyan “mindössze” hatszoros, de a hrivnya leértékelése már megmagyarázza a mozgás nagy részét. Természetesen más tényezők is jelen voltak és vannak most is, de a fő ok ezekben keresendő.

Mindez nem azt jelenti, hogy az említett országban, országokban nem érdemes pozíciót felvenni, sőt. Csak tisztában kell azzal lenni, hogy enyhe túlzással egy ukrán részvénycsomag egy nagy adag acél long, az orosz ETF, de még inkább nigériai befektetések egy adag olaj long pozíciónak felelnek meg. A társadalmi és gazdasági fejlettség sokkal inkább determinálja egy ország vagy régió reálgazdasági sikereit és ezek keresztül a részvénypiac megalapozott fellendülését, ezért hosszútávon valószínűleg vannak jobb célpontok is.

---

Ha szeretnél hasonló cikkeket olvasni, akkor iratkozz fel a Magas Hozamcélú Befektetések Magazinra itt: www.bwm.hu