(...a bejegyzés elején a szöveges kritika, a végén pedig a címben írt videó látható...)
---
Ha minden idők egyik legnagyobb rendezője, Martin Scorsese új filmet készít, arra mindenki odafigyel. Bármi is legyen a témakör, bárki is szerepeljen benne, akár egy Távol-Keleti film remake-je, vagy egy életrajz vászonra vitele is történjen éppen. Scorsese a nyolcvanas és kilencvenes években brillírozott igazán, főként az olyan maffia és alvilági történetei által, amelyek a mára tipikussá szelidült, de akkor megrázó erejű felemelkedés és bukástörténeteket jelentették.
Aztán eljött a DiCaprio időszak, és a mester zseniből egy megbízható, jó minőséget szállító iparossá vált, és már kevésbé a tálentum és a kreativitás játszott főszerepet, mint a tehetség és a lendület, ami továbbvitte. Ugyanakkor tény, hogy az ezredfordulót követően új műfajok, és eltérő történetek jelentek meg a repertoárjában, köztük tőle szokatlan témakörű dokumentumfilmek, sorozatok, krimire hajló pszichológiai dráma, sőt még egy családi film is.
Amikor először hallottam arról, hogy Scorsese filmet forgat Jordan Belfort történetéről, azt hittem, hogy ismét visszatér a legnagyobb sikerei receptjéhez, és egy egészen más tálalásban ismét végignézhetjük, ahogyan Sam Rothstein felemelkedik, majd az elbizakodottsága és a belső harcok miatt nagyot zuhan. Érdeklődésemet természetesen az is fokozta, hogy ez egy „tőzsdés” filmként került eladásra. Bár voltak óva intő jelek, amik arra utaltak, hogy itt mindkét szempontból egészen másról lesz szó, ezekre ügyet sem vetettem. A karácsonyi zaba maraton kipihenése után első dolgom volt, hogy megnézzem a Wall Street farkasát.
A film elején azonnal egy gyors sokk kaptam. Nem tudom mennyire volt szándékos, vagy sem, de még éppen időben ébresztett fel az első szekvencia, hogy itt valami egészen másról lesz szó, mint amit vártam. A telefonálós jelenetek feleslegesen harsányak és egyértelműen túlzóak. Mintha a Wall Street – Tőzsdecápák gyenge koppintásáról lenne szó. A DiCaprio által alakított Belfort lelkesedése nevetséges. Ám ez még mind semmi ahhoz képest, amit a színészi túljátszás atyaúristene, Matthew Mchongho...Mechaunge .... McConaughey hírnevéhez méltó módon előad (tegyük hozzá: az utóbbi években mutat némi fejlődést). A brókercégek kereskedési termeinek legnagyobb arrogáns seggfejeit gyúrta össze, ezt négyzetre emelte és egy kis szteroiddal összemixelte. Amennyi lélek még maradta a karakterben, azt pedig lézeres technológiával kivágta belőle. Ahogy a klasszikusból már hallhattuk: a lelkiismeretet hírből sem ismeri. A kegyetlenül kínos telefonálós jelenetek után az újoncot egyből az egyik legelegánsabb étterembe cipeli, csak azért, hogy ott jól kioktathassa és elsorolhasson minden közhelyet, amit a társadalom széles rétegei a Wall Street-nek tulajdonítanak (és aminek egy jó része kétségtelenül igaz is). Semmi, de tényleg semmi új nem volt a film első 15 percében.
Azt hiszem, hogy még sohasem mentem ki moziból egyetlen filmről sem, legalábbis nem saját indíttatásból, de itt őszintén eljátszottam a gondolattal. Ekkor szerencsére eljött 1987 október 19-e, amely napon a cég csődjét egy dudaszó (!) jelzi, és gyanút fogtam. Ez a film egész egyszerűen nem lehet ennyire rossz, itt valami tévedés van, talán rossz terembe ültünk be, vagy Scorsese a bolondját járatja velünk. És tényleg.
Mert ekkortájt megjelenik Jonah Hill és egyetlen hülye vigyorral egy olyan lavinát indít el, ami megmenti a filmet. Nem azért, mert jobb lesz, hanem azért, mert a történet magát egészen más összefüggés rendszerben helyezi el. Ez a film ugyanis nem egy biográfia, nem egy dráma, vagy akár társadalomkritika, hanem sokkal inkább egy vígjáték. Scorsese túlzásokkal, groteszk megoldásokkal, börleszkbe illő jelenetekkel operál. A történet itt teljes mértékben a háttérbe szorul, hiszen úgyis tudjuk, hogy mi az eleje, a közepe és persze a vége.
Amint Belfort és bunkóságból táplálkozóan gátlástalan társai elkezdik ámokfutásukat, a Wall Street-et (nem is az utcát, hanem a valódi befektetési szolgáltatókat) többé egyetlen alkalommal sem látjuk, és ez így is van jól. Hogy minek köszönhetjük a címadást, azt még most sem értem, de nyilván el is kellett adni a mozijegyeket valahogyan. Belfort sem mondott mindig igazat, na.
Ez a film tehát nem a tőzsdéről szól, hanem a marketingről, annak is egy igen agresszív fajtájáról, keményen kifigurázva az akkori korszellemet és a megelőz alkotásokat. Belfort cégének a tevékenysége lényegében ugyanaz, mint amit minden idők legrosszabb, „tőzsdésnek” (titulált) filmjében, a Boiler Room-jában is műveltek. A különbség csupán annyi, hogy amíg a Wall Street farkasa egy pillanatig sem veszi komolyan önmagát, addig a Boiler Room (nem vagyok hajlandó leírni a magyar címet) végig azt teszi, és ettől lesz borzalmas. Scorsese filmjét viszont éppen ez az írónára való hajlam menti meg a katasztrófától.
A legrosszabb elkerülése azonban még nem jelenti automatikusan a megüdvözülést. A humor és a saját korlátok túllépése, illetve a műfaj keretei közüli kilépés is kevés ahhoz, hogy újabb Scorsese mestermű szülessen meg. A viccces jelenetek másfél kivétellel annyira nem humorosak, hogy akár órák múlva is emlékeni lehessen rájuk. A karakterek nagy többségében annyi mélység van, mint egy pocsolyában, pedig ez egy vígjáték esetén is sokat adna a filmhez. Sőt maga a humor is alapvetően egy dimenziós, ami három óra alatt még az ügyesebb színészek kezében is könnyen megkopik. Hiába hozza a formáját rutinból DiCaprio, hiába érez rá valami nehezen megfogható finomságra Jonah Hill, és hiába vág le egy elképesztő jelenetet szinte teljesen egyedül a film meglepetésembere, az elsősorban nyálas rendezéseiről ismert Rob Reiner, ez kevés ahhoz, hogy a film igazán jól sikerüljön. Az igazi kreativitást még a jól sikerült casting sem pótolhatja.
Ami a filmben talán a legmulatságosabb, azt nem is a vásznon, hanem a médiában, közösségi oldalakon, és az ismeretségi körben lévő tömegpszichózis gyors létrejötte. Egy Scorsese-DiCaprio tandemnek örülni kell, különben lenéznek a többiek, a „tőzsdés” közhely szótárnak pedig muszáj tapsolni, még akkor is, ha nem is egy kötet, hanem a komplett könyvtár ránkborult. Olyan ez, mint a Nutellás változat, a Nagyi Palacsintázójában: akármennyit is tesznek bele a barna krémből, az akkor is ízleni fog a népnek.
A tömegpszichózis működik, ez onnan is nyilvánvaló, hogy szinte alig van, aki tényleg érti, hogy mi folyik itt. A világ, immár nem először, szépen bedőlt Belfort agresszív, tesztoerontól túlfűtött, minden fronton gyorscsapású egységeket használó marketing gépezetének. Az elhalmozás, a figyelemelterelés egyik gyakran használt módszere és itt csak úgy ömlik ránk a kokain, a prostituáltak, a kidagadó erekkel rendelkező telefon kufárok zaja, és persze egy csomó zöldhasú.
Sajnálatos, hogy ez sokaknak elég ahhoz, hogy áradozzanak erről a filmről, ami egy egyszer élvezhető, közepes szintű vígjáték lett, ráadásul értékelhetetlenül kevés szakmai tartalommal. A történet végén pedig külön csalódást keltő, hogy felháborító módon Belfort az újjaszületett hírnevét a saját marketingjére használja fel, Scorsese az utolsó jelenettel aranytálcán kínálja fel neki ezt a lehetőséget, amit a való életben bizony pofátlanul ki is használ.
A Wall Street farkasa nem a Wall Street-ről, és nem is a farkasokról szólt, talán sokkal inkább a kígyókről, rókákról, de még az is lehet, hogy a lemmingekről. Befektetői szempontból nincs igazi tanulság. Talán csak annyi, hogy legyünk óvatosak, különösen azokkal brókerekkel, akik hasonló módon lukat beszélnének a hasunkba, és gyors meggazdagodással hitegetnének. Még csak el se köszönjünk, hanem tegyük le a telefont. A hangzavar után mindig jólesik egy kis csönd.
---
A film kapcsán a Gazdaság TV-től meghívtak egy beszélgetésre, ahol Réz Andrással, az ismert filmesztétával külön-külön, aztán együtt boncolgattuk Belfort történetét. Itt egy rövid, 5 perces verzió, a hosszabb, vágatlan (director's cut :) ) változat, pedig az alábbiakban tekinthető meg.
(További könyv és filmkritika, illetve ajánló itt érhető el PDF formátumban.)
