Thursday, July 18, 2013

Könyvajánló a nyaraláshoz Befektetőknek

Bár már javában tombol a nyár, egy kis pihenésről visszatérve összefoglalom az ezalatt szerzett könyvélményeimet azoknak, akik július második felében, vagy augusztusban veszik ki a jól megérdemelt szabadságukat. Ezúttal három könyvről lesz szó. Köztük két olyan, amely egy Hedge Fund összeomlást, illetve egy Hedge Fund-nak látszó tárgy csalás utáni nyomozást mutat be. Kuriózumként pedig egy regény, ami egy képzeletbeli portfólió menedzser életútját mutatja be, de nem akárhogyan és nem akárkinek a tollából.


Hedge Hogs (Barbara T Dreyfus)


Bár minden idők legnagyobb Hedge Fund összeomlása már majdnem 7 éve bekövetkezett, mégis csak ezekben a hónapokban látott napvilágot az első olyan könyv, amely mély betekintést enged a belső folyamatokba, és a kockázatkezelés hiányosságaiba. Érdekes módon a könyv szerzője egy "outsider", aki nem a Wall Street-en, de mégcsak nem is a Connecticut-ban lévő Hedge Fund irodákban dolgozott, hanem az egészségügy területéről került egyre közelebb a pénzvilághoz az évek során. Ám az Amaranth sztori megírása még így is egy nagyon meglepő húzás volt tőle. A korábbi szakmai megalapozottság és tudás relatív hiányát egy egészen kiterjedt és alapos adatgyűjtési és interjúzási munkával pótolta, méghozzá szinte teljes mértékben hiba nélkül. Emellett a valamelyest laikus szemszög miatt képes volt már az írás teljes folyamata során odafigyelni arra, hogy bárki számára érthető módon magyarázza el a hátteret, és ne ereszkedjen a szakzsargonok, valamint a szakmázgatás mélységeibe.

Még jobb ötlet volt Dreyfuss-tól, hogy egy igen érdekes drámai keretbe, két szemtelenül fiatal spekuláns párharcának a feszültségébe emelni a történetet, ami tovább növeli a befogádás könnyedségét. Ez a módszer annyira bevált, hogy nem lepődnék meg, ha egy szemfüles Hollywood-i forgatókönyvíró lecsapna a Hedge Hogs-ra és egy izgalmas történetet kerekítene belőle. Mert bármennyire is meglepő: az Amaranth összeomlás tényleg az, aminek látszik: egy 30. életévét éppen csak élért fiatal kereskedő fokozatosan, de gyorsan túl nagy elismertséget, hatalmat, szabadságot, és nem utolsósorban pénzt kapott egy a legnagyobbak ligájával kokettáló Hedge Fund-tól, és viszonylag egyszerű elképzelést komplex stratégiának (akarva akaratlanul) álcázva több mint 6 milliárd dolláros mélyrepülésbe taszította munkaadóját.

A Hedge Hogs igen pontos képet ad arról, hogy miként és miért történhetett ez meg. A szóban forgó trader, Brian Hunter számos korábbi bukása ellenére képes volt meggyőzni az Amaranth menedzsmentjét arról, hogy a kezébe lehet adni még Steve Cohen által személyesen kezelt összegnél nagyobb pénzt, és ezt egyetlen termék piacán befektetni. A kulcs a gyors nyereség, és az emiatt befolyó tőke, valamint a bónuszok voltak ehhez, amellett a lufit nagymértékben növelte és kitolta, hogy Hunter a közvetlen irányítása alatt lévő tőkét a piaci árfolyamok manipulálására is felhasználta, egyrészt a havi utolsó elszámolóárak arrébb lökése révén, másrészt az arányaiban is oroszlánrészt képviselő nyitott kötésállományok és forgalom miatt, amellyel senki a piacon nem mert szembeszállni jó darabig, és aki mégis megpróbálta, az belebukott.

Miközben Hunter képes volt alig két év munkaviszony után arra is rávenni a cég menedzsmentjét, hogy a családjához közel, Calgary-ban lehessen saját külön bejáratú irodája, a székhelytől több ezer kilométerre, hasonló távolságban egy vele egykorú Hedge Fund vezérrel, John Arnold-dal folytatott az idegeket a végsőkig próbára tevő küzdelmet. A Houston-ban dolgozó, már 33 éves kora előtt dollármilliárdossá váló Arnold hatalmas drawdown-t is kénytelen volt kiülni, de végül győzni tudott a nagy játszmában. Bár annak idején számos cikket elolvastam az Amaranth esetről, nem egy információ teljesn új volt számomra is, így Dreyfuss könyvének mint szinte minden olvasó, én is sok újdonságot köszönhetek. Persze a szerző néha túl messzire megy, helyenként a teljes ágazattal szembeni populizmusra is hajlamos, a szakmázgatás elkerülésére irányuló törekvései egy fejezetben felületessé vált leírásra fajulnak, és egy kicsit fájó a vizuális információk hiánya, elsősorban a grafikonok területén. Na és persze az erőltetett szójátékra építő cím sem nevezhető telitalálatnak. 

Mindemellett a Hedge Hogs remekül sikerült, élvezetes mű, amit szinte lehetetlen letenni, így érdemes a nyaralás alatt reggel kezdeni az elolvasását. A könyvet haszonnal forgathatják mindazok, akik befektetési alapba, Hedge Fund-ba, vagy portfóliókezelésbe fektetik a pénzüket, és szeretnének időben kapcsolni, ha feltűnően jó eredmények érkeznek, amik előrevetíthetnek egy későbbi összeomlást. Azoknak is hasznára válhat, akik egy-egy, vagy szűk számú termékben kereskedve próbálnak haszonra szert tenni. Mindemellett rálátást nyújt, ha nem is túl mélyen, az energia derivatívok piacának működésére, és sajátosságaira is, ami szintén érdekes lehet sok befektető számára. A merítés nagy, sőt nem is körülírható, mégis van találat bőven. 


No One Would Listen (Harry Markopolos)


Bernie Madoff nevét - szinte mindenki mással egyetemben - 2008 december 13-án hallottam életemben először. Ekkor tartóztatták le, és derült fény a közel két évtizede folytatott, dollár tízmilliárdos nagyságrendű piramis játékára. Van azonban egy ember, aki kilenc évvel korábban felfigyelt az árnyékban, szinte teljes titokban működő (ál) Hedge Fund gyanús tevékenységére, és ez idő alatt mindent megtett, hogy lebuktassa azt. Mindhiába. Ez az ember Harry Markopolos, és az ez idő alatt felhalmozott frusztrációjának a zavarba ejtően személyes leírása a No One Would Listen című könyv. A szerző alcímnek a True Financial Thriller-t adta, ami majdnem annyira megtévesztő, mint Madoff szégyentelen hazudozásai. Szó nincs itt semmilyen thriller-ről, és bár Markopolos mindent megtesz, hogy bemutassa a félelmét annak kapcsán, hogy Madoff vagy a Felügyelet bántani fogja, soha ennek még a jele sem merül fel. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző konkurensként majdnem egy évtizeden át össze-vissza töri magát igyekezetében, hogy lebuktasson egy versenytársat, de ez nem érdekel senkit. Amikor végül a célját eléri, azt sem a saját lépéseinek, hanem generációnk legnagyobb pénzügyi válságának köszönheti. 

Bár nehéz eldönteni, hogy Markopolos egy hős és álhatatos zseni, vagy egy szánalmas alak, aki senkit sem érdekelt, a történet valahogy mégis összeáll. Bár a szerző megítélése egy normál értékrenddel felruházott olvasó számára utána is kérdőjel marad, ez kevésbé érdekes, mert Markopolos sértett egoja mögött egy nagyon érdekes csalás számos egzotikus részlete bukkan fel. Ennek boncolgatása pedig nemcsak kiugróan izgalmas, de nagyon-nagyon hasznos is lehet. Ugyanis a szerzőnek egy személyes ismerőse, és számos potenciális ügyfele is befektetett Madoff-nál. Markopolos pedig a hadjárata keretében mindent megtesz, hogy meggyőzze őket: egy csalás áldozatai. Kitalálhatjuk: teljesen feleséges. A szerző viszont megteszi nekünk azt a szívességet, hogy ezekről a beszélgetésekről részletesen beszámol, ezáltal pedig kórképet kapunk arról, milyen klasszikus hibát követ el egy vagyonkezelőt megbízó befektető. 

Elsősorban ezért érdemes elolvasni a könyvet, hiszen befektetői szemszögből ez jelenti a legérdekesebb és egyben leghasznosabb elemeit a műnek. Kevésbé szakmai szemszögből az is nagyon érdekes, hogy miért működött az Egyesült Államok fő pénzügyi felügyeletének, az SEC-nek a vizsgálatokkal foglalkozó osztálya ennyire rosszul. Hiába tárta fel Markopolos, de mellette még mások is, hogy Madoff publikált eredményei nem lehettek olyan jók, pontosabban: ennyire konzisztensek, mégis a kilenc év alatt egyetlen vizsgálat zajlott le, és az sem járt semmilyen érdemi eredménnyel. Persze ennek köze lehetett a Hedge Fund világ jellemzően kevésbé transzparens, és sokkal inkább zárt jellegéhez, de az eset akkor is példa nélküli. Már csak azért is, mert 2001-ben még két újságcikk is megjelent a gyanú miatt.

Markopolos egyébként következetesen kitart amellett a könyvben, hogy világ legnagyobb Hedge Fund-jai 2 milliárd dollár közeli összeget kezelnek, ami már 13 évvel ezelőtt sem volt igaz. Ezek az apró pontatlanságok, és a szerző már-már vallásos megszállottsága rontanak egy kicsit az összképen, de nem annyira, hogy a fő üzenet képes legyen megjelenni. Már csak azért sem, mert Markopolos a lelkiismeretes munkáján keresztül elmentette az SEC felé leadott anyagait, és az egyiket mellékletként bele is tette a könyvbe. Ebben felsorol nem kevesebb mint 26 gyanús jelet (ún. red flag-et) Madoff esetén, ami hatalmas segítség, és kitűnő iskolapélda lehet bárkinek, aki hasonló befektetést szeretne elbírálni - még akkor is, ha a 26 pont között van némi tartalmi átfedés. Ha Markopolos nyavalygása, és unalmas magánéletének részletei (okkal), vagy a "nyomozás" története (ok nélkül) nem érdekes számodra, csak a melléklet miatt is érdemes megvenni a könyvet. Mert Ponzi-k, Madoff-ok, és Tribuszerné-k mindig is lesznek, és misztikus módon olyanok is, akik belesétálnak a csapdájukba. Ám azok közül egy sem, akik elolvassák ezt a könyvet és felhasználják ennek a tanulságait.


A Hedge Fund Tale (Barton Biggs)


A tőzsde ugyan egy végtelenül izgalmas terület, mégis kevesen próbálkoznak azzal, hogy regényt írjanak róla. Az ok világos: a külső szemlélő számára a "brókerek világa" felfoghatatlanul bonyolultnak tűnik (persze nem az), és kevés író vállalkozik arra, hogy elmagyarázza a főbb fogalmakat, vagy akár az idézőjelben lévőhöz hasonló sztereotípiákból kirángassa az olvasótábort. Nagy kár, mert a műfajban nagy lehetőségek rejlenek. Mégis, akik megpróbálkoznak, a sémák mocsarába süllyedve maximum anyagi sikert tudnak aratni, mint Arthur Hailey híres író a Moneychangers-el (itthon Bankemberek néven futott, már 1984-ben kiadták, így gyerekként azért érdekes élményt nyújtott, helyenként erősen nyomasztó tartalommal). Más a helyzet akkor, ha nem egy író fog hozzá, hogy megismerjen egy területet, hanem valaki, aki az adott témakör ismerője, üljön le és írjon egy regényt. Még inkább felkapjuk a fejünket, ha az a valaki a Wall Street élő legendája.

Barton Biggs már a hatvanas években egy külön Hedge Fund-ot indított, évekkel Soros előtt, nem sokkal az úttörőnek számító Alfred W Jones után, és évtizedekkel megelőzve az ágazat első nagy fellendülését. Ezt követően három évtizedet töltött a Morgan Stanley berkein belül, ahol létrehozta és nagyon sokáig vezette a vállalat vagyonkezelési üzletágát. Már hetvenéves is elmúlt, amikor ismét saját Hedge Fund-ot indított, amit csak tavaly bekövetkezett halála után zártak be. Biggs nemcsak emiatt elképesztően nagy tapasztalatú ismerője a területnek, hanem azért is, mert számos karriert látott felívelni pályafutása során. Az egyik ilyen az ágazat egyik leginkább tisztelt alakjáé, Stanley Druckenmiller-t, aki egyébként Biggs unokahúgát vette el feleségül. A szerző nagy szerencséje, hogy fiatal korában kevésbé volt fogékony a tőzsde iránt, ezért egy ideig irodalmat hallgatott az ország egyik legnagyobb koponyákat tömörítő egyetemén, a Yale-en, de egy banknál befektetési vezetőként dolgozó apja hatása miatt mégis a szakmában kötött ki. Úgy látszik azonban, hogy írással kapcsolatos vágyait nem adta fel, mert idős korában három regényt is kiadott. Ezek egyike a Hedge Fund Tale. 

A könyv lassan és kissé unalmasan indul. A film, és valószínűleg a regényírási tanfolyamokon gyakran hangoztatott alapelv, hogy a történet drámaiságának kémiája szempontjából alapvető fontosságú a karakterek háttértörténetének a megalkotása. Ezt azonban a legtöbb könyv nem tárgyalja olyan részletességgel, mint a Hedge Fund Tale, ami miatt vagy átlapozással, vagy ásítások mellett lehet átlépni az első fejezeteken. Ahogy azonban a főhős egy befektetési bank back-office részlegéről átkerül az elemzői, majd a portfólió menedzsmenti és Hedge Fund területre, a dolgok szerencsés fordulatot vesznek. Nem vagyok a terület nagy ismerője, de alapos okom van feltételezni, hogy Biggs könyve nem jelent ékkövet az irodalom területén, ezért a szerző egy érdekes megoldással pótolja a művészeti értékben keletkezett űrt. A módszer véleményem szerint működik, de ebben valószínűleg megoszlanak a vélemények. A lényeg, hogy a főhős és csapatának lépéseit, illetve az elemzések alapjának gerincét egyszerű grafikonokon mutatja be, és helyenként ehhez világos magyarázatot fűz. Ha úgy tetszik egy kicsit, persze a terjedelmi korlátok miatt csak felületes módon, de szakmázgat. 

Ennek során egy tipikus, bő másfél évtizedes karrierút bontakozik ki a szemünk előtt, ami tele van tanulságokkal, és egy-két befektetési stratégia főbb irányvonalával. Még több szó esik az ágazat belső működéséről, akár az üzleti modellekről, akár a Hedge Fund döntéshozókat érő nyomásról, vagy a belső harcokról legyen szó. Nemcsak ezt teszi érdekessé a könyvet. Biggs, aki élete szinte teljes egészét New York és Connecticut legjobb utcáiban töltötte, pontos rálátással bírt a Hedge Fund-okból meggazdagodott réteg magánéletére is. Így szóba kerülnek a belső viszonyok, az elit zártsága, a pénzszórás, a sznobizmus terjedése, a házak és magánrepülők, és persze nagyon sok szó esik a golfról is, amire Biggs - nem minden ok nélkül - a befektetési szakma versengő mivoltának a tükörképére tekint. Az ezzel kapcsolatos részek hordozzák a mű legsokkolóbb részét, ami a kompetitív környezet végsőkig kegyetlen természetet mutatja be azzal, ahogyan óvodás korú gyerekeknek kell a szüleik nélkül egyfajta felvételi vizsgán részt venni, hogy bekerülhessenek a legjobb magán iskolába.  

A szerző feltűnően sokat és konkrétan beszél a pénzről. Pontosan tudjuk, hogy a fontosabb szereplők mikor és mennyi pénzt keresnek, és milyen jutalékstruktúrákból áll össze, sőt még az ajándékozási illeték adózása is szóba kerül. Ezeknél a részeknél azért eléggé érezhető, hogy Biggs a hosszú Wall Street-i karrierje során alaposan elszakadt a hétköznapi emberek valóságától. Nehéz a főszereplővel és ifjú feleségével azonosulni, amikor évi 270 000 dollárból kell nyomorogniuk, még a csillagászati Manhattan-ben lévő bérleti díjak tudatában is. Szintén nehezen dolgozható fel, amikor a főhős és társa által leggyengébbnek tartott elemzőket ugyan az év végével elbocsátják, de azért még kitömik őket egy 750 000 dolláros bónusz csekkel. Akik maradnak, azok persze ennél sokkal több pénzt kapnak. Ha már a számításokról esik szó, Biggs egy megdöbbentő hibát is elkövetett a könyvben, ami nem lehet véletlen, hiszen pár mondattal később a kapott eredménnyel érvel részletesen, amikor egy Hedge Fund fix jutalékbevételéről esik szó. Nehéz elhinni még róla is, hogy ennyire nem figyelt oda, de még inkább azt, hogy ez a lektornak vagy szerkesztőnek sem tűnt fel. 

Persze ez az eset, csak növeli azt a benyomást, hogy a befektetési terület elsősorban nem is a nagy tudásról, hanem a kockázatvállalásról, a pszichikai képességekről, és a munkabírásról szól. A könyvben ugyanis hősként ünnepelnek olyan embereket, akik egy viszonylag egyszerű alapelvre alapozzák teljes stratégiájukat, igen kevés tapasztalattal a hátuk mögött. Hasonló ez, mint a Dreyfus könyvben a Hunter-be fektetett túlzó és korainak bizonyult bizalom. Biggs persze tudja, hogy ez milyen problémákat hozhat magával, és ez idővel a cselekményben is megmutatkozik. Mégis, kissé zavaró, hogy befektetési veteránok talicskával hordják be a pénzt a jó időszakokban néhány fiatalhoz, ami ekkora fokozaton még a Wall Street-en sem tűnik életszerűnek. Szintén nehezen emészthető meg, hogy a sünit a címlapról persze itt sem lehetett kihagyni, de még bízhatnánk benne, hogy csupán arról van szó, hogy a kiadó erőltette rá az akaratát Biggs-re, esetleg a megkérdezése nélkül döntött így.  Nemrég kiadott új könyve azonban már a Diary of a HedgeHog címen fut, így nem maradnak kétségeink.

A Hedge Fund Tale azonban még így is egy kellemes szórakozást nyújtó könyv, ami nem marad tanulságok nélkül, így a stratégiájukban és saját magukban korlátlanul bízó befektetőknek hasznos olvasmány lehet.

---

A teljes Befektetési Szakoridalom ajánlás, letölthető ide kattintva PDF formátumban.


Wednesday, May 22, 2013

Statisztikai Arbitrázs egy kicsit más szemszögből: biztos profit a sportfogadásban?

A napokban indult el a Szerencsjáték Zrt. első valóban klasszikus és egyedi eseményekre is fókuszáló szolgáltatása a TippmixPro. A sportfogadás mai állása mellett már elmondható, hogy ezek egyre inkább hasonlítanak a pénzügyi piacokhoz, és jó ideje vannak már olyan oldalak is, ahol nem egy fogadóirodával, hanem egymással kötnek fogadásokat a felhasználók, állandóan váltakozó, kereslet és kínálat közvetlen függvényében alakuló odds-ok mellett, amelyek megszólalásig hasonlítanak a tőzsdei árfolyamokra. Ez egyébként nemcsak a sporteseményekre, hanem egyéb, bizonytalan eseményekre, így az ún. prediction market-ekre is ugyanúgy igaz. Ahol pedig piac létezik, ott statisztikai arbitrázs mindenképpen, de esetenként még determinisztikus arbitrázs lehetőségek is előfordulhatnak. Ez annál inkább igaz, minél fejletlenebb egy piac, ami a sportfogadásra sok esetben még igaz, főleg ha valódi szolgáltatás még csak most indul egy országban nemcsak az interneten vitézkedők számára.

Mielőtt továbbmegyünk fontos leírnom, hogy senkit sem bátorítok sem a sportfogadásra, sem egyéb fogadásokra sem. Az alább leírt példák illusztrációk, itt nem feltétlenül említett tényezőktől is függhetnek, a bejegyzés megszületését követően bármikor megváltozhatnak, így semmiképpen nem jelentenek konkrét javaslatot. Ha valaki mégis sportfogadásban vesz részt, azt tegye minél kevesebb pénzzel, és csak olyannal, amelynek teljes elvesztését meg tudja engedni magának mind anyagilag, mind mentálisan, és pláne ne tegye kölcsönből. Mindezek mellett mindenki tanulmányozza a jogszabályi előírásokat és ezek mentén vegyen részt sportfogadásban - ha már mindenképpen szeretné ezt tenni - hiszen az itt leírtak csak elméleti lehetőséget és egy érdekes analógiát jelentenek, semmi többet.

Az egyik legnépszerűbb sportfogadás a Forma-1 esetén történik, így minden fogadási piacon, és fogadóirodában lehet téteket tenni a következő futam, vagy éppen a világbajnokság végeredményére. Magam is nagyon szeretem ezt a...show-t, sőt az odds-okat rendszeresen követem, így az itteni piaci anomáliákra itt találtam rá, főleg a TippmixPro beindulása után. A példákhoz három oldal odds-ait vettem figyelembe, 2013 május 21. 19:40-kori állapota szerint. A három forrás a már említett hazai TippmixPro-n felül az angol William Hill igencsak elterjedt fogadóirodáját, és a valós piacot jelentő Betfair-t jelentette. A példa kedvéért ezen bejegyzésen belül csak az egyéni világbajnokság végeredményére szóló odds-okat mutatom be. A három cégnél ezek az alábbiak szerint alakultak a megjelölt időpontban, a Betfair esetén a "bet" és a "lay" is szerepel, ami felfogható a bid/ask-nak, más szóval az első számon lehet az adott versenyző győzelmére fogadni, a másodikon ennek az ellenkezőjére. A Betfair folyamatos piacként természetesen lehetőséget is ad arra, hogy a pozíciót bármikor zárjuk, vagyis nemcsak a végkimenetlre, hanem a fogadók vagyis a piac közeljövőben történő véleményváltozására is lehet spekulálni. Ez nagyon hasonlít egy határidős termékre.

Itt azonnal több érdekes adat is szembe ötlik. Az egyik, hogy a TippmixPro mindkét vetélytársnál érezhetően rosszabb odds-okkal dolgozik, főleg Raikkönen esetén feltűnő a különbség. Az ok valószínűleg a finn hazai relatív nagy rajongótáborában keresendő, hiszen az odds-okat nem a valós esélyek, hanem az összes fogadás nagysága határozza meg, hogy a fogadóiroda minden esetben képes legyen többet nyerni, mint amennyit maguk a fogadók kapnak átlagban. 

Milyen arbitrázs lehetőségeket jelent ez a fogadók számára? Első körben csak statisztikai arbitrázsról lehet szó, mert az itt látható lehetőségek közül csak egy esetén van "shortolás", természetesen a piacként funkcionáló Betfair kétoldalú árjegyzése miatt. Ha nem a Betfair lenne a legjobb a három lehetőség szinte mindegyikében, akkor persze az egyik fogadóirodánál lehetne "venni" például Vettel-t, amíg a másiknál, ahol az odds alacsonyabb, lehetne szintén ellenirányú ügyletet kötni, és a kettő közötti különbséget bezsebelni. Itt fontos kiemelni, hogy a "Back" a vásárlás, és a "Lay" a shortolás. Egy egészen apró elméleti lehetőség egyébként nyitva áll a fenti táblázat alapján is, hiszen a Betfair-nél 2,36-on kötött Vettel elleni, és a William Hill-nél 2,37-en lévő Vettel melletti ügylet által 0,01 mértékű biztos profitról beszélhetnénk, ha a Betfair további költségei ezt nem tűntetnék el a végelszámolásnál. Ez egyébként determinisztikus arbitrázsnak felel meg. Még ha a költségeket nem is vesszük figyelembem ez fél év alatt is csak 1%-os teljesítménynek felel meg, aminél itthon még mindig jobb kockázatmentesnek tekintett hozamú rövidtávú állampapír hozamok vannak.


Statisztikai arbitrázs viszont például az, ha csak a fenti három pilóta esetén tartjuk elképzelhetőnek a VB cím elnyerését. Eddig amúgy is csak ők voltak képesek futamot nyerni, a csapaton belüli eredményeik jobbak ottani vetélytársaiknál, nem egy helyen deklarált csapatsorrend is van, és a többi csapatnak egyelőre úgy fest, hogy semmi esélye ellenük harcba küldeni senkit. Ha mégsem így történik, az egy tipikus fat tail esemény lenne, ami időről időre előfordul, de egy kellően diverizikált és kockázatkezelt statsztikai arbitrázs operációnál nem is szabad, hogy egy vagy akár több hasonló esemény mindent tönkretegyen. A stratégia így itt az, hogy mindhárom versenyzőre teszünk fogadást, és senki másra, valamint köztük sem teszünk különbséget. A meglévő odds-ok alapján arányosítható, hogy melyikükre mennyi pénzt szánunk. Ez a Vettel-Alonso-Raikkönnen hármas esetben sorrendben az alábbi arányokat hozza.

TippmixPro: 44% - 40% - 17%
BetFair: 45% - 41% - 14%
William Hill: 43% - 43% - 14%

A megadott súlyokkal elérhető, hogy bármely végső győztes esetén pontosan ugyanannyi pénzt kapjunk vissza a három pilóta esetén egy-egy fogadóirodánál. Ezek az alábbi összeget jelentik, 10 000 Ft teljes, összes jelöltre leadott fogadás esetén.

TippmixPro: 9151 Ft
BetFair: 10 535 Ft
William Hill: 10 134 Ft

Látható, hogy a stratégia már eleve nem működik az alacsony odds-okat adó hazai szolgáltatónál, de a két másiknál igen, bár az eredmény így is viszonylag szerény, jelezve, hogy nincs sok esély más kimenetelre az ottani fogadók véleménye szerint. A BetFair 5,35%-os, mintegy féléves hozama azért már megérheti a befektetést, ha egyéb költségekkel nem számolunk. Még érdekesebb, hogy a hazai szervezők előtt az alacsony odds-ok, és a vélt vagy valós monopolhelyzet, vagy erős piaci pozíció miatt egy valós elméleti determinisztikus arbitrázs lehetőség tárul fel. Tételezzük fel, hogy kereken 100 millió forint folyik be a Szerencsejáték Zrt. számláira Raikkönen-re fogadva. A Szerencsejáték Zrt. ennek az összegnek a 70,51%-át befekteti a BetFair-en a Lotus szószátyárának győzelmére. Ha a finn nyer, akkor pontosan 550 milliót nyernek, ami megegyezik azzal a tőkével, amit a hazai fogadók Raikkönen győzelmére tettek. Ha nem nyer, akkor ugyan elveszítik a 70,51 millió forintot, de besöprik a teljes itthoni fogadási összeget. Akármi is történik, 29,49 millió forintot nyernek, vagyis 29,49%-os hozamot érnek el mintegy fél év alatt. Ez bizony arbitrázs lehetne a javából. Még ha a Szerencsejáték Zrt. emberei aktatáskában ki is sétálnak Angliába, és felkeresnek néhány William Hill fiókot, ahol nagyobb téttel tudnak játszani, akkor is 21% feletti a hozamot felmutatva távozhatnak ősz végén a kasszáktól. Nyilván technikai és jogi akadályok felmerülhetnek, de a lehetőség akkor is érdekes. Mindez egyébként nagyon hasonlít egy carry trade-re, ami két ország közötti hozamkülönbséget igyekszik meglovagolni. Itt is és ott is az olcsó idegen tőke teszi igazán eredményessé a játékot, és itt is egy létező devizakockázatot azért futni kell, igaz: ekkora hozamért bőven megéri fedezeti ügylettel is bajlódni.

Azonban nemcsak Raikkönen alacsony hazai odds-a nyújt érdekes arbitrázs lehetőséget. Érdekes módon Hamilton végső győzelme esetén a William Hill kevesebb pénzt fizet (21*), mint a TippmixPro (25*). A Mercedes pilótája esetén a William Hill relatív alacsony odds-a a világátlagot talán leginkább jelentő Betfair-nél, vagy akár a magyar oldalnál valószínűleg a "hazai fiú" melletti több fogadásra vezethető vissza.  Itt a William Hill tehetné meg, hogy a besöpört pénzt akár a Betfair-en, akár a TippmixPro-n tenné pozícióba. Az utóbbi - ha valóban az odds-oknak megfelelő a fogadási összegek aránya - így is legalább közel 12%-os haszonkulccsal dolgozik (ha a kisebb esélyű versenyzőket nem is vesszük figyelembe), így mind a hazai, mind az angol cég jól járna, a túlságosan optimista brit drukkerek kárára.

Bár reméljük nem történik hasonló, nagyon is érdemes lesz majd megnézni, hogy mi történik az odds-okkal, ha Schumacher 1999-es idényéhez hasonlóan például Raikkönen kénytelen lesz a versenysorozat felénél egy darabig a pályán kívülről figyelni az eseményeket. Ha az adott fogadóiroda (itt a TippmixPro-t üzemeltető Szerencsejáték Zrt., vagy a William Hill) valóban csak a fogadások mennyisége alapján változtat, akkor azonnal érdemes Hamilton-ra fogadni, hiszen Vettel és Alonso odds-ainak változatlansága esetén Hamilton-t még 12-szeres szorzó mellett is érdemes lehet venni, megfelelő súlyozás mellett a két másik pilótával egyetemben, még az egyébként elég rossz odds-okat fizető TippmixPro-nál is, de a William Hill-nél még 7-es szorzó mellett is. Ezzel a fenti példának egyik további "fat tail" kimenetelét is kizártuk a kockázatok köréből, ha ennek kockázatát túl kicsinek ítéljük (ami a Mercedes gumikezelését tekintve nem meglepő), akkor gyors Vettel vagy Alonso vétel is jó lehet. Persze 28-as szorzóról 12 vagy annak közelébe esés, sokkal több pénzt hoz, mint 2,34-ről, 1,9-re a BetFair-en. A fentihez hasonló közös arányosított fogadás is 11,2%-os féléves hozamot jelenthet, ha elég gyorsak vagyunk, és nem változnak a szorzók.

Szintén ide tartozik az odds-ok historikus alakulása. A BetFair-en elérhető egy nem túl részletes, de azért értelmezhető grafikon ezzel kapcsolatban. Alonso esetén például a letört szárny, majd a beragadt DRS (és persze a helyzet rossz kezelése) is nagy spike-ot jelentett a fogadásokban, és két esetben akár egyetlen verseny miatt megduplázódott az odds! Ilyenkor a valószínűségek miatt érdemes inkább rá fogadni, hiszen sem ő, sem az autó nem változott, és még nagyon sok verseny van hátra, és 25, illetve 19 elvesztett pont a maximumhoz képest 4, illetve 3 verseny alatt behozható, ha az első helyen végez (mint tette azt legutóbb), függetlenül attól, hogy az ellenfelek hol végeznek, és akkor a keresztbeverésekről még nem is beszéltünk.

Mindezek a példák párhuzamot mutatnak a pénzügyi piacokkal, ahol a "versenyzők" különböző értékpapírok derivatív termékei, a fogadóirodák olyan befektetési szolgáltatók, vagy bankok, amelyek például certifikátokat kínálnak, amíg a BetFair valamelyik nyílt tőzsdének felel meg. Ne feledjük, hogy a biztos profit miatt a "fogadóirodák" nem a saját maguk által meghatározott valószínűségek alapján árazzák be termékeiket, hanem a kereslet alapján. Hiába valószínűtlen, hogy egy részvény ötszörösére emelkedik, ha olyan sokan keresik az opcióit, akkor a statisztikai volatilitásnál jóval magasabb lesz a beárazott volatilitás, és akár egy certifikát ára is lehet jóval magasabb csak azért, mert mindenki azt veszi, akár gondolkozás nélkül. Ez remek lehetőséget teremt a statisztikai arbitrázs művelőinek, legyen szó Hamilton iránti túlzott rajongásról, vagy egy részvény buborék idején call-okba árazott volatiliásáról. A valóságban persze ennyire nyilvánvaló lehetőségek a hatékonyabb és gyorsabb piacok miatt aligha merülnek fel, mégis, a hasonló gondolkozás jellemzi a statisztikai arbitrázs művelőinek útvonalát. 

Wednesday, March 13, 2013

Előadás az ALTERA Vagyonkezelő részvénykibocsátásáról

Az alábbiakban az ALTERA Vagyonkezelőről szóló online előadásom felvételét láthatjátok, vágatlanul. A cégnek jelenleg is zajlik a részvénykibocsátása, március 22.-ig, azaz jövő hét végéig még be lehet szállni fix árfolyam mellett. A társaságnak én is alapítója és igazgatósági tagja vagyok, ezért merem jó szívvel ajánlani. Ha bármilyen kérdésed felmerül, írj az info@bwm.hu címre.


Video streaming by Ustream